Egy pesti buszmegállóban pillantottam meg őt, állt a tömegben, mindkét kezében tömött szatyor. Nem messze tőle betonkeverő zúgott, s feketére sült hátú építőmunkások ordítoztak egymásra egy félkész ház előtt. Nem láttam húsz éve ezt a nőt. Húsz éve ismertem meg otthon, Egerben, de nem ismertem ki egyetlen percre sem: közelről is messziről csodáltam, ő meg hagyta. Játszott velem, s úgy tettem – hű kiskutya –, mint aki élvezem.

Azon a húsz év előtti nyáron azt javasolta, hogy játsszunk. Játsszuk azt, hogy éjszakai műszakban dolgozunk, így hát a nappalt végigaludtuk, éjszaka meg a várost jártuk este tíztől reggel ötig. Egyik éjjel föl kellett vele másznom az egri vár fokára, úgy értem, illegálisan, kívülről fölfelé. Ő volt a felbujtó, de én persze az égbe is fölmásztam volna vele. A megostromolt várfok nem volt magas: okos egriek módjára a nyugati tömlöcbástyát céloztuk meg, ott volt legalacsonyabb a fal, úgy tudtuk legalábbis, hogy abban a híres ostromban várunkat ott támadta leghevesebben a török. Lihegve nyúltunk el odafönn, de ugrottunk is le a bástyáról nyomban, mert lekergetett egy sípoló őr és a dobermannja. Átcikázott rajtam a boldogság: együtt halok meg vele. Nem lettünk hősi halottak, de ma is ott a fülemben annak a dobermannak a hangja, ahogy közelít felénk, s körme csattog a kövön. Másnap éjjel azt találta ki, hogy másszunk meg egy ipari kéményt, s én, aki már öt méteren tériszonnyal küszködöm, surrantam utána, mint a gyík, föl az égbe. Milyen szép volt, ahogy az alvó várost nézte. Ragyogott a szeme. A kémény tetejéről nem zavart senki le, csak a reggel: a műszaknak ötkor vége volt, hazaparancsolt a mennyekből a nő. Máskor vonatozni támadt kedve, este fölzakatoltunk hát Pestre, jártunk egy részeg táncot a Rákóczi úton, majd az utolsó vonattal vissza Egerbe. Leitattuk a kalauzt, egy harmincas, bajuszos alakot, aki vodkánkból két decit megivott, megengedte hát, hogy szerelmem kalauzost játsszon vele. A nő ledobta blúzát, magára húzta az egyenruhát, úgy kérte el, szigorú hangon, a kalauz jegyét. Nincs nálam a szabadjegyem, nyögte kéjesen amaz, s ámulva nézte azokat a csodálatos, ruganyos melleket, ahogyan a gombok rése közt szabadon lengenek. Akkor megbüntetlek, kacagott rá a nő, gyere csak velem, én pedig leesett állal bámultam, ahogy eltűnnek az egyik fülkében – nélkülem. Istenem, micsoda földöntúli kurva, sóhajtottam epekedve. De megbocsátottam neki. Jó, jó, szerelmes voltam. Azt gondoltam, a kurvát megölöm vagy elveszem – nem csoda, hogy egy hétig bírtam csak az éjszakai műszakot vele. Kinevetett, amikor leléptem. Azt mondta, ő játszani fog az egész életében – azt már én tettem hozzá magamban: belepusztulnék, ha nem énvelem. Persze nem pusztultam bele. Nem.

S húsz év után újra láttam őt. Ott állt Pesten egy buszmegállóban, mindkét kezében szatyor, s mellette két gyerek, egy kisfiú és egy kisleány. Nem köszöntem neki, úgysem ismerne meg – a hajam harminc centi hosszú volt azon a régi nyáron, most három milliméter, ami megmaradt. A tekintete egyetlen pillanatra átsiklott rajtam, s láttam: kívülről befelé még mindig játszik, tán azt játssza most, hogy ez itt nem is buszmegálló, hanem zsúfolt, kavicsos part pálmafákkal, feketére sült hátú, harsány fürdőzőkkel valahol délen, talán Franciaországban, s ami zúg itt, nem is betonkeverő, hanem a tenger. Milyen szép volt a nő, ragyogott a szeme. Nem léptem oda hozzá, gondoltam, minek, csak elmentem szó nélkül, s néztem tűnődve a hullámokat, ahogy a lábát verdesik.