1999. február 4-ének éjszakáján, New Yorkban, négy „fehér” rendőr egy éjszakai igazoltatás során – azt vélve, hogy fegyvert akar rántani – lelőtte a fegyvertelen, „fekete” bevándorló A. Diallót. A nagy vihart kiváltó eset okait a kutatók egy kísérlettel vizsgálták. Az önként jelentkező résztvevők előtt egy nagyméretű képernyőn váratlanul előbukkant egy – kezében hol pisztolyt, hol csak arra emlékeztető mobiltelefont tartó – „fehér” vagy „fekete” személy. Ebben a helyzetben az embereknek azonnal el kellett dönteniük: tisztázó kérdést tesznek fel, vagy csípőből tüzelnek. A kísérlet eredménye: a „fehér” kísérleti személyek, ha a képernyőn előbukkanó alak „fehér” volt, inkább tudakozódtak, míg ha „fekete”, azonnal tüzeltek. Bizonytalan és fenyegetett helyzetben – vonták le a következtetést a kutatók – a politikai korrektség mögül az emberekből előbukkan az „ösztönös” rasszista.

Az „ösztönös rasszizmus” jelenségét egy másik kutató, A. Greenwald szóasszociációs játékon alapuló, Implicit asszociációs teszt segítségével vizsgálta. A számítógép képernyőjén az egyik oszlopban virágok és rovarok neveit, a másikban véletlen sorrendben, pozitív (szép, illatos), illetve negatív (ronda, büdös) jelentésű kifejezések tűntek fel, amelyeket gyorsan – gondolkodás nélkül – kellett párosítani. A kutatók azt találták, hogy az emberek könnyebben kapcsolják össze az „össze illő” (pl. virág – illatos), mint az össze nem illő (pl. svábbogár – szép) fogalmakat. Greenwald ezután az eredeti szópárokat tipikus „fehér” (George, Jones), és jellegzetesen „színes” (Alonzo vagy Jamal) nevekre, illetve pozitív és negatív jelentésű szavakra cserélte. A kísérlet résztvevői – mivel a szűk időkorlát nem tette lehetővé a mérlegelést – ösztönszerűen könnyebben hozták kapcsolatba a „fehér” neveket a kellemes (szép, okos) szavakkal, míg a „színes” neveket a negatív (ördög vagy méreg) fogalmakkal. Az azóta legalább 15 millió ember által elvégzett teszt sokkoló eredményre vezetett: szinte mindenki rejtetten rasszista!

Ez az ösztönös rasszizmus nyugodt körülmények között is romboló: a „más” fajúnak tekintett személyeket a hétköznapok szokványos interakciói során – önmagunk számára is észrevétlenül – elutasítjuk. „Nincs fekete amerikai – jegyezte meg Obama –, aki ne tapasztalta volna, hogy elhaladva az utcán egy kocsi mellett, kattan az ajtózár, vagy a felvonóban a nők idegesen magukhoz szorítják a táskájukat.” Bizonytalan és fenyegető körülmények között azonban a rejtett rasszizmus egyszer csak életveszélyessé válik. 2009 júniusában egy egész Németországot megrázó gyilkosság történt. Egy – a volt Szovjetunióból áttelepült, német származású – fiatalember brutális kegyetlenséggel végzett az egyiptomi, akkor három hónapos terhes M. Sherbinivel. Az alkohol- és drogproblémákkal küszködő bevándorló belekötött a gyerekét sétáltató nőbe, amiből feljelentés, majd per lett. A tárgyalásra a fia tal késsel a zsebében érkezett, és egy váratlan pillanatban tucatnyi késszúrással, szinte lemészárolta a nőt. A sokkoló történetnek azonban volt még egy megrázó mellékszála. A helyszínre érkező rendőr, megpillantva a földön vérben fagyva fekvő nőt, a közvetlen közelében térdeplő „arab” férfit a hisztérikusan sikoltozó emberek zűrzavarában, először – ösztönszerűen – a feleségének segíteni igyekvő, egyiptomi származású férjre lőtt rá. Vajon a rendőrt nem rasszizmusa vezette? A kísérletek tükrében az ilyen tragikus esetek egy része – bár nyilván nem mindegyik – mögött nem a nyílt, tudatos, hanem a sokszor az adott egyén előtt is rejtett, racionálisan nem kontrollálható rasszizmus bukkan elő.

A rejtett rasszizmust előhívó körülmények szaporodása – és nyomukban a tragikus esetek számának növekedése – önmagában súlyos társadalmi problémát jelent. Ám a médiát elöntő erőszak jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom „felajzottsága” egyre nő. A sokkoló hírözön, a hétköznapok konfliktusaiban egykor racionális eligazodó átlagpolgárt félőrült állapotba hozza. A felajzottság hatását a kutatók egészen különös kísérletekkel tanulmányozzák. (D. Ariely: Kiszámíthatóan irracionális.) Az önként jelentkezőknek először egy viszolyogtató szexuális szokásokra „rákérdező” kérdőívet kellett kitölteni: „Adnál-e drogot egy nőnek, hogy növeld a szex esélyét? Erőltetnéd-e a dolgot, ha a partner nemet mond?” A kérdésekre az egyetemi hallgatók túlnyomó többsége tagadóan válaszolt. Ekkor elkezdődött a kísérlet: a résztvevőknek a számítógép képernyőjén egy szexuális aktust mutató filmet kellett megtekinteniük, majd amikor teljes izgalmi állapotba kerültek, a képernyőn újra előbukkantak a korábbi kérdések, most azonban a válaszok más eredményt mutattak. Az átlagos amerikai hallgatók felajzott állapotban a korábbinál kétszer gyakrabban (72%-ban) mentek bele a józanul elutasított szexuális viselkedésformákba. Az emberek tehát nagyon különbözőképpen döntenek józanul, mint felajzott állapotban. A média „erős” kifejezései kezdetben pusztán a figyelem felkeltését szolgálták. Amikor azután a társadalom hozzászokott ezekhez, egyre „piszkosabb” szavakkal és mind előítéletesebb történetekkel lehetett csak lebilincselni a figyelmet. És észre sem vettük: a szavak és a képek elszabadultak. A verbális és a valóságos izgatás életünknek elmaradhatatlan részévé vált. Nálunk például először a „bűnöző cigányok” kifejezés bukkant fel a médiumokban, majd ennek nyomán a „cigánybűnözés” kifejezés honosodott meg. Egy nemrég lefolytatott vizsgálat bizonyította: a magyar Wikipédiában a legvitatottabb szócikk a „cigánybűnözés” lett. A berzéki gyilkosságot követően azonban Gyüre Csaba képviselő már nem is „cigánybűnözésről”, hanem „cigányterrorról” beszélt. Ettől fogva mindenki – roma és nem roma polgár egyaránt – szinte a dzsungelhez hasonló veszélyes helyzetben érezheti magát a hétköznapokban. A társadalom felajzottsága túllépte azt a küszöbértéket, amelyen túl már nem várható „normális” reakció egy – akár csak kissé – áttekinthetetlen helyzetben.

Világunk az Ütközések című amerikai film Los Angeleséhez kezd hasonlítani. A hatalmas, multikulturális város modern és gazdag környezetének kulisszái mögül – ha rossz időben rossz helyre tévedünk – előbukkan az indulatoktól szinte szétfeszített társadalom. A film nyitójelenetében a rasszista rendőr – a férj és a tettét láthatóan ellenérzésekkel szemlélő fehér társa jelenlétében – visszataszító módon megalázza a fekete feleséget. Később, amikor a helyzet úgy hozza, ugyanez a rendőr gondolkodás nélkül kockáztatja életét, hogy megmentse ugyanezt a nőt, mintegy azt sugallva: a rendszer még működik. A zárójelenetben azonban a rasszista társától elváló „jó” rendőr – tragikus félreértés miatt – lelő egy vétlen „fekete” fiút. És ez a film leginkább sokkoló tanulsága: normális helyzetben a rasszizmustól elhatárolódó rendőr és a saját csoportjának előítéletességét elutasító fekete fiatal találkozásából akár barátság is születhetne. De egy végletekig felizgatott társadalomban egyre kevésbé remélhető az optimista végkifejlet.

A világ talán soha nem fogja megtudni,mi történt a floridai kisvárosban azon a tragikus éjszakán. Tény: Zimmerman, a civil polgárőr éppen hazafelé tartott, amikor meglátta a környéken bóklászó fekete fiatalt. Innentől kezdve azonban az ösztönös rasszizmus és a felajzott társadalom gyúlékony elegye formálta az események – képzelet alkotta – forgatókönyvét. „Menj haza – szólt a fiúra –, itt semmi keresnivalód nincs.” Az visszavágott: „Kopjál le, faszikám!” Zimmerman telefonált a rendőrségnek, és jelentette: egy gyanús fekete fiatal járkál az utcán. „Ez nem a te dolgod, menj csak haza” – tanácsolta a rendőrség. Amikor Zimmerman mégis követni kezdte Martint, a tragédia már megállíthatatlan volt: a másikban az életét fenyegető ellenséget látó két ember találkozott egy sötét és kihalt utcán, ahol sem kitérni, sem elfutni nem lehetett. Zimmerman egyre hisztérikusabban ismételgette: „Tűnj el a környékről”. A válasz ez volt: „Hagyj békén, te köcsög”. Innentől csak a tragikus tények bizonyosak: Zimmermant megütötték, Trayvon Martint lelőtték.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– A vizsgált csoportban négy előítéletes személyt találtunk és egy utóítéletest