Feledésbe merült volna, ha a Spiegel Online később nem teszi szóvá Orbán Viktor múlt hét keddjén, a magyar nagykövetek előtt kifejtett véleményét. A kormányfő egy kérdésre válaszolva úgy vélekedett: az EU és Oroszország közötti szövetség Közép-Európának sem könnyű kérdés történelmileg, mert „ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről olvas az ember, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron”.

A kormányfő immár szisztematikusan használ történelmi hasonlatokat, amelyekkel többnyire közvetetten vagy az oroszokat bolsevikozza, vagy a németeket nácizza (esetleg Brüsszelt hasonlítja a kommunista Moszkvához). Ám ez a mostani ízléstelenség kilóg még ebből a sorból is, mert egyszerre sért meg szinte mindenkit. Túl azon, hogy egy politikusnak, már ha nincs maradéktalanul birtokában az államférfiúi kvalitásoknak, nem feltétlenül volna muszáj történelmi párhuzamokkal élnie, a fenti mondatokból csak a kormányfő pragmatikus – pénzszerzési – világszemléletének hasadtsága világlik ki. Libikókázik: a Kelet addig volt minta, amíg pénzt remélt onnan berendezkedése finanszírozásához, hogy mellőzhesse az uniót, amely számon kéri rajta a polgári liberális és demokratikus értékrendet.

Közben az orosz gazdasági érdekek negligálásával magára haragította Moszkvát is, amelynek egyébként továbbra sem vagyunk fontosak. Mint ahogy a Szovjetunió idején a NATO elleni falatnyi felvonulási területként is csak mérsékelten voltunk azok. Bármennyire nagyot álmodjunk is magunkról: egyik kis tagja vagyunk az uniónak, Moszkva pedig az erős, stabil unióban érdekelt. Mit is kezdene egy kétarcú, renegát EU-taggal, amelyet nem tud/akar a befolyása alá vonni, amivel magára haragíthatná az uniót. Bolsevikozással pedig még a gazdasági együttműködés szűk kereteit sem lehet tágítani. Ami Németországot illeti: Angela Merkel kancellár „megfontolt semlegességét” inkább felelősségérzetének, semmint szimpátiájának tudhatjuk be.

A németeknek egyébiránt egész Európa csak hálás lehet, hogy tanulva múltjukból, gazdasági hatalmuk tudatában is csak kényszeredetten állnak elsőként az egyenlők között az unió élére. A Berlin–Moszkva-béke (az uniót és Európát hajdan megalapozó Párizs–Bonn-békéhez hasonlóan) pedig a világ eminens érdeke. A Molotov–Ribbentrop-paktum akárcsak homályos felidézése is több mint bűn: politikai hiba. Van valami vészjósló bája annak, ahogyan a nemzetközi közösség fogadja Orbán történelemleckéit. Még soha nem szólt vissza senki. Merkel is hallgat, de hamarosan túl leszünk a német választásokon, és a kancellár angyali megfontoltsága sem tarthat örökké. Mint ahogyan a jeges tekintetével messze mélázó Vlagyimir Putyiné sem. Nem tudjuk, mi a rosszabb: ha meg sem hallják, amit az ország első embere beszél, vagy ha nagyon is tudják, mit mond, és ezért nem reflektálnak rá.