Kilábalás a válságból: meggyőző növekedési stratégia kell
A gazdasági prosperitás és a társadalmi haladás az Európai Unió fő céljai közé tartozik. Az elmúlt öt évben azonban az EU egyiknek sem tudott megfelelni. Európa gazdasága – a 2009-es, nagy visszaesést követően – egy második recesszióba süllyedt 2011 második felétől fogva, a munkanélküliségi ráta pedig eléri a 11 százalékot.
Érezhető javulás nem várható a közeljövőben. Európában elsősorban a rosszul megtervezett monetáris unió miatt tartott tovább a válság, mint az Egyesült Államokban és a világ más részein. Ez a modell nélkülözi a bankrendszer és más pénzügyi intézmények megfelelő szabályozását, és kellő erősségű költségvetési eszközei sincsenek.
Mégis, mind ez idáig az EU a szükséges kollektív cselekvés minimumát mutatta fel csupán az euró túlélése érdekében: feltételes hiteleket a bajba került tagországoknak, feltételes kötvényvásárlási programot az Európai Központi Banktól, keményebb gazdaságpolitikai koordinációt és szigorúbb korlátokat az államok eladósodása elé, hogy a piacok meggyőződhessenek országaink felelős magatartásáról.
Az eurózóna valósága ma mégis az, hogy túl sokan vannak munka nélkül, esik a belső kereslet, fokozódik a polarizáció a társadalmakon belül, és nő a szakadék az eurózóna két fele között: az egyik a viszonylag prosperáló mag, a másik a depresszióra ítélt periféria. A makroszintű kereslet ösztönzése nélkül a munkaerőpiacok rugalmasabbá tétele – bár gyakran szükséges –, önmagában nem fog munkahelyeket teremteni a bajba jutott országokban.
Mi több, a „kiigazítási” kényszer gyakran azt jelenti, hogy kevés (vagy akár teljesen elmarad) a vita a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek között a reformokról, mielőtt azokat bevezetnék. Ez aláássa a fenntarthatóságukat, és társadalmi elégedetlenséghez is vezethet. Sok állampolgár érzi magát elszakítva a nemzeti politikától, és még többen az európai döntéshozataltól, amely fölött – úgy érezhetik – kevés a befolyásuk.
A reálgazdaságot olyan adósságok bénítják, amelyek eredete a 2008 előtti „könnyű pénz” időszakára nyúlik vissza, amikor a bankokat és a pénzügyi intézményeket gyengén szabályozták. Ahogy a bankoknak mérlegei ket konszolidálniuk kell, vonakodnak a vállalatoknak és a reálgazdaságnak való hitelezéstől. Időközben a recesszió egyre több háztartást és céget sodor súlyos pénzügyi nehézségek közé.
Összességében elmondhatjuk: Európának nem sikerült eloszlatnia a bizonytalanságot, és az emberek ezért nagy árat fizetnek. A következtetés világos: nem fogunk kilábalni a válságból, amíg a válságkezelés apró lépésekben, épp csak annyit halad mindig, amennyi a pénzpiacok megnyugtatásához szükséges egy-két hónapra.
Az elmúlt másfél évben az EU-szintű gazdaságpolitikai vita jelentősen eltolódott a „csak megszorítás” felől a növekedés felé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy készen állna egy robusztus kilábalási stratégia. Egy ilyen stratégia új makrogazdasági keveréket feltételezne az alábbi elemekből:
1. Sürgősen létre kell hozni az EU-szintű bankuniót, a megrendült helyzetű bankok átalakítására vagy felszámolására. Ahhoz, hogy beruházni és növekedni tudjanak, a vállalatoknak hitelhez kell jutniuk a jelenleginél jobb feltételekkel. Európa pénzügyi szektorában gyorsabban kell csökkenteni az adósságokat, beleértve nagyobb arányú adósságleírásokat is, valamint a bankrendszerek átalakítását.
2. A pénzügyileg gyengébb tagállamokban végrehajtott fiskális konszolidációt ellensúlyozni kell az erősebb országok fogyasztásbővülésével. A valutaunió nem támaszkodhat kizárólag a bajba került országok megszorító politikájára, amely az összkereslet összehúzódásával jár együtt. A szimmetrikus egyensúlyteremtés szerkezeti intézkedéseket feltételez az erősebb országokban, főleg annak érdekében, hogy a bérek nőhessenek a termelékenységgel együtt, és megfelelő szintű minimálbér védhesse a dolgozókat a szegénységtől.
3. Ahhoz, hogy a gyengébb tagállamok visszanyerjék versenyképességüket (miközben megtartják az eurót), szükségük van beruházásokra a reálgazdaságban. Ezt egy olyan, korszerű iparpolitika segítségével kell végrehajtaniuk, amely támogatja a vállalkozást és a vállalati szerkezetváltást, hogy fenntartható üzleti modellek jöjjenek létre. Megfelelően használva az EU-alapok (mint például az Európai Szociális Alap) fontos forrásai lehetnek a pénzügyi támogatásnak, társulva az Európai Beruházási Bank forrásaival.
4. Az európai monetáris politikának expanzívabbá kell válnia. Az ECB időt nyert az EU gazdasága számára azáltal, hogy meghirdette kötvényvásárlási készségét. Ezáltal egyfajta feltételes végső hitelezővé vált, ami üdvözlendő.
Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy az európai pénzügyi válságon nem lehet úrrá lenni deflációs környezetben, vagyis másfajta inflációs előirányzatra van szükség. Újra kell gondolni az ECB szerepét és hatásköreit.
5. Európának több humántőke-beruházásra van szüksége. Új lehetőségeket kell teremteni a munkaképes korúak számára. Az EU munkaügyi miniszterei már februárban megállapodásra jutottak az ifjúsági garancia ügyében, amely biztosítaná, hogy minden (25 éven aluli) fiatal munkát, továbbtanulási lehetőséget vagy gyakornoki állást kaphasson legfeljebb négy hónap alatt (onnan számítva, hogy befejezi az iskolát, vagy munkanélkülivé válik). Az egyes tagállamoknak ezt át kell ültetniük a valóságba. Hasonló „szociális beruházásokat” kell végrehajtani minden területen, például a minőségi gyermekgondozás kiterjesztésével és az idősebb dolgozók átképzésével. A hosszú távú cél nem lehet más, mint a teljes foglalkoztatás.
Európa vezetőinek arra kell törekedniük, hogy rendszerszintű, hosszú távú megoldást találjanak a válságra, és helyreállítsák minden ország növekedési potenciálját, valamint a valutaunión belüli konvergencia lehetőségét. Európának egy Bretton Woods-i típusú konferenciára van szüksége, amely kialakíthatná a következő évtizedek gazdaságpolitikai és monetáris kereteit.
Egy ilyen tartós rendezéshez átfogó alkura van szükség a többlettel és a deficittel rendelkező országok között, lehetővé téve egy fenntartható gazdasági pályát mindegyik számára. A monetáris unió megerősítéséhez mindenképpen megfontolandó az államadósságok valamilyen fokú összevonása, valamint országok közötti automatikus stabilizátorok kidolgozása (utóbbi például olyan mechanizmus útján, amely megosztja a tagországok között a ciklikus munkanélküliség költségeit, közös európai alapok létrehozása útján).
A bérek és a kormányzati kiadások agresszív csökkentése a deficitországokban (finomkodó kifejezéssel: „belső leértékelés”) csak olyan kiegyensúlyozásra alkalmas, amely egyúttal elhúzódó recessziót és szétzilálódást eredményez. A válságnak nincs megoldása az európai Gazdasági és Monetáris Unió újjáépítése nélkül. Az emberek szükségleteire és képességeire kell építenünk.
A megszorító politika a mai állapotoknál tovább nem vezethet. Új szakaszt kell nyitni mihamarabb.
* Andor László, az Európai Bizottság tagja (a foglalkoztatás és a szociális ügyek biztosa); Pervenche Beres, az Európai Parlament foglalkoztatási és szociális bizottságának elnöke; Joan Burton, Írország szociális védelmi minisztere (megíráskor a Tanács foglalkoztatási és szociális bizottságának társelnöke); Yves Leterme, az OECD főtitkár-helyettese, volt belga miniszterelnök; Henri Malosse, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság elnöke
Az írás megjelent a brit The Guardian nyomtatott és a német Der Spiegel internetes kiadásában is.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
