Különös időutazás részesei voltak, akik Orbán Viktortól a nagyköveti értekezleten azt hallották, hogy az atlanti elkötelezettség, az Egyesült Államokhoz fűződő szövetségesi viszony, a NATO-tagság az elmúlt évtizedek politikai szekértáborokon átívelő, ritka folytonosságai közé tartozik. Csakhogy azok a boldog 1990-es évek, amikor a magyar külpolitikában, annak fő célkitűzéseiben még konszenzus uralkodott, elmúltak. Bár akkor sem kímélték egymást a pártok, de egyetértettek az euroatlanti integrációban, abban, hogy Magyarországnak a nyugati beágyazódás adja az esélyt a felzárkózásra. Arra, hogy a peremvidékről befelé navigáljon.

A NATO-csatlakozás, majd az európai uniós tagság sok mindent megváltoztatott. Megszűnt a külpolitikai konszenzus, a belpolitikai szekértáborok maguk alá gyűrték a külügyeket is. Az elmúlt évek szabadságharca tovább rontott a helyzeten. Magyarország sajnos visszacsúszott a perifériára. Volt időszak, amikor bezzeggyerekként emlegették. Ma is emlegetik, csak fordított előjellel. A demokráciadeficit, a fékek és ellensúlyok hiányának példájaként. Sokak szerint innen még nehezebb lesz visszajönni, mint amilyen áldozatokkal járt az uniós csatlakozás feltételeinek teljesítése.

Ez azért is szomorú, mert így nem kapja meg a megérdemelt elismerést az olyan külpolitikai siker, mint a magyar–szerb megbékélés legújabb fejezete, a két államfő közös főhajtása a hideg napok és a partizánbosszú áldozatai előtt. Pedig Magyarország rég nem volt olyan kedvező geopolitikai helyzetben, mint most. Horvátország uniós csatlakozásával immár döntő arányban, 5-2-re „vezetnek” az EU-tag szomszédok. Szerbiával tovább javulhat az arány, s mindebből a lehető legjobbat kellene kihozni. Ha lenne külpolitikai konszenzus.

Ehelyett mumuskeresés, mesterséges ellenséggyártás folyik. A miniszterelnököt tegnap hallgatva erre a szerepre továbbra is a brüsszeli bürokraták az esélyesek. Azok, akik odaítélik a Magyarországon megvalósuló állami és önkormányzati beruházások oroszlánrészét finanszírozó uniós forrásokat. A Brüsszellel szembeni szabadságharcos retorikából mindazonáltal a kormányfő visszavett, s a pódiumra uniós zászlók is jutottak. Talán azért is, mert jövőre a magyar parlamenti választások egybeesnek az európai parlamentivel. S úgy nehéz lesz kampányolni strasbourgi helyekért, hogy közben folyamatosan ócsárolják a nem jelentéktelen támogatást nyújtó, bár korántsem tökéletes európai integrációs rendszert.

Új mumusnak ott van még Amerika is, amely Orbán szerint olyan ügyekbe üti bele Magyarországon az orrát, amikhez semmi köze. Ha a kormányfő azt hiszi, hogy Washingtonban egy jövőbeni republikánus adminisztráció másként viszonyul majd hozzá, téved. Meg aztán korai is még 2016-ra tekintgetni. Előbb 2014 jön.