A ma aláírt bérajánlásban nincs semmi vicces. Lehet persze röhögni a tényen – adja magát –, hogy júliusban szignálnak egy ilyet, amikor már február-márciusban minden cégnél döntöttek az emelés mértékéről.

Lehet nevetni azon is, hogy az ünnepélyes fényképezkedős és beszédekkel teli ceremóniával is jó másfél hónapot vártak, hiszen a megegyezés május végén megszületett már. (Biztos nem ért rá a miniszter, fontos csomagolnivalója akadt.) Mosolyogva szemlélhetjük a kormányhoz közel álló szakszervezeti vezetőt és a kabinettől nem túl távol álló munkáltatói érdekképviselőt, ahogyan évődnek egymással azon, miben is állapodtak tulajdonképpen meg. (Semmiben.) Aztán, ha ezt az egészet összerakjuk, sírni támad kedvünk.

A bérajánlásoknak és megállapodásoknak Magyarországon eddig is körülbelül annyi értelmük volt, mint egy csapat begőzölt tinit győzködni arról a medence partjáról, hogy csúnya dolog fröcskölni. Ha a béremelkedés mértéke esetleg közelített az ajánláshoz, az inkább a véletlen műve volt. A szakszervezetek eddig sem voltak eléggé erősek, hogy a megegyezést betartassák, a munkáltatói érdekképviseletek pedig soha nem voltak eléggé meggyőzőek és felkészültek, hogy valós érvekkel, a helyi problémákat jelezve tudják segíteni az alkut.

Egyetlen porcikám se kívánja vissza azt a színjátékot, ami az Országos Érdekegyeztető Tanácsban folyt megegyezés címén – de annak legalább volt valami tétje. A kormány sikerrel verte szét az érdekegyeztetés rendszerét azzal, hogy elvette a minimálbér meghatározásának jogát az érdekképviseletektől, majd a civilekkel, egyházakkal és tudománnyal felpuhított Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács megalkotásával egy pogácsaevésen kívül másra fel nem jogosított álszervezethez delegált minden mikro- és makrogazdasági vitát, végül pedig az új munkaügyi szabályok megalkotásával megmutatta, mit is gondol a munkaügyi párbeszéd szükségességéről.

Ezek után hozták létre azt a fórumot, ahol az OÉT kiválogatott három-három szereplője egyeztethet – szigorúan zárt ajtók mögött – a kormánnyal a bérekről. Azok, akik beálltak a sorba, legalább a látszatát megőrizhették annak, hogy van értelme az országos szervezet (titkárság, iroda, kocsi) fenntartásának és a tagdíj befizetésének. A látszatát. A tegnapi aláírás ugyanis csupán színjáték, ahol hét nagyon komolynak látszó ember egy olyan dokumentumot írt alá, amelyet, ha akarnak, nyolcféleképpen értenek.

Persze úgyis mindenki tudja: helyben dől el minden. Az adott cég lehetőségei, munkaügyi helyzete, az ott működő helyi szakszervezetis agilitása, ereje, tárgyalóképessége és esze dönti el, mit sikerül kialkudni. Ez az aláírás azért fontos, mert így a kormány fel tudja mutatni az Európai Uniónak: minden a demokratikus játékszabályok szerint folyik, van olyan háromoldalú testület, amely megegyezik a bérekről. Ezt szépen ki lehet tenni az ablakba.