Kissé nehézkes talán a cím, de rögvest megmagyarázom.

Két tételem van: 1. Magyarországon immár tartósan, legalább 7-8 éve súlyos legitimációs deficit áll fenn, s ez az egész politikai élet minden másra kihatással lévő alapproblémája; 2. Mivel ilyen legitimációs deficit van, ez erodálja a politikai riválisok viselkedési normáit és cselekvéseit, amelyek így elkanyarodnak azoktól a normáktól és cselekvésektől, amelyeket a politikai riválisok „normális” (értsd: legitim) demokráciákban alkalmaznak. A politikai közélet így felhígul, eldurvul, és ez minden nappal tovább gyengíti az amúgy is viharvert legitimációt, esélyt sem hagyva annak helyreállására.

De hogy jön ide a címben jelzett másik kifejezés, a „rendőrminiszter-effektus”? Nos, távolról sem Pintér Sándor vagy az általa vezetett Belügyminisztérium tevékenységét szeretném illetni ezzel a kifejezéssel. Őt ebből az elemzésből nagy ívben kihagyjuk. A fogalom Stefan Zweig, osztrák író egyik híres művére (A rendőrminiszter) utal vissza. Ebben a majd száz éve (1928-ban) írott művében Zweig két nagy hatalmi vetélkedést követ nyomon. A két küzdelem részvevője az egyik oldalon két világtörténelmileg is meghatározó személyiség: a nagy francia forradalom egyik fővezére, a jakobinus Robespierre, illetve – a francia forradalom bukása után – Napóleon.

Őket semmi nem köti össze, azazhogy egyvalami igen: mindketten élet-halál ellenfeleivé válnak egy, a világtörténelemből alig ismert egyénnek, Joseph Fouché-nak. Ő a „rendőrminiszter”. De hogy miért idézem ezt ide? Azért, mert a mai Magyarországon jelenleg zajló élet-halál küzdelem megértéséhez is kulcs lehet ez a könyv. Aki bele akar látni abba a mechanizmusba, hogy hogyan készülnek az ellenfelek egymás torkának átharapására, annak feltétlen el kell olvasnia. Persze a mű „egyoldalú”, mert belőle elsősorban a rendőrminiszter stratégiáját és titkait tudjuk meg. Kisebb mértékben koncentrál arra Zweig, hogy Robespierre és Napóleon világába is beavasson.

A mű tehát arról szól, miért és hogyan juttatta vérpadra Fouché Robespierre-t (ki hitte volna, hogy az ő keze volt ebben); és hogyan küzdött meg a világtörténelem egyik legnagyobb egyéniségével, Napóleonnal. Őt ugyan nem sikerült legyőznie, de átmeneti sikereket még őfölötte is aratott, ha a végső küzdelemből vesztesen került is ki. Zweig egy hátborzongató ember elképesztő belső praktikáit, a hatalom mindennapi működtetésének (és a sikerességnek!) belső titkait tárja fel, ami nagy valószínűséggel nem csak annak a kornak a sajátja, amelyikről a történet szól. Stefan Zweig persze író volt, nem politológus. Nem ismerte (vagy legalábbis nem alkalmazta) a legitimáció fogalmát. Nem próbálkozik magyarázattal arra, hogy mitől válhatott olyanná ez az ember, amilyenné. Nem kísérel meg magyarázatot adni a politikai öldöklés belső mechanizmusaira.

Pedig a dolognak ez a lényege. Mitől és miért olyan a magyar politika, amilyen? Ez az a döntő kérdés, amit egyre inkább fel kell tennünk, és egyre kevésbé elégedhetünk meg a felszínes válaszokkal. A helyzet ugyanis az – s ezért hoztam egyáltalán szóba Zweiget és Fouchét –, hogy a mai magyar politikai közéletben a „rendőminiszter-effektus” érvényesül. Boszorkányos cselszövések és praktikák erdejében élünk, és ezek egyre mélyebbre taszítják a benne résztvevőket. Ha csupán a politikai nyelv transzformációját figyeljük, akkor láthatjuk: mindennapossá vált az ellenfelek „legazemberezése”, s a politikai retorika megszokott kelléke az ellenfeleket aljasnak, mocskosnak, szemétnek és ehhez hasonlónak nevezni. A közönség áll, néz és utálkozik. Politikai preferenciái szerint persze. S asszisztál mindehhez. Utálja mindezt, de nap mint nap hozzá is járul ennek az egésznek nem pusztán a fenntartásához, hanem az elmélyítéséhez.

Holott a jelenség gyökerét kellene megértenünk. Ez az, amit Zweig a maga történetében nem tár fel. Ő csak bemutatja az iszonyatot, ami persze olykor maga a politika. Ám az elmúlt 22 év tapasztalatainak birtokában mi már elmondhatjuk: ennek az egész mai helyzetnek a magyarázata a hiányzó legitimációhoz vezet el bennünket. Ideális vagy normális esetben a demokráciában a legitimáció „rendben” van. A választásokon a győztes oldal nem csak legálisan (törvényesen) szerzi a hatalmat, de ehhez megkérdőjelezhetetlen legitimitás (elfogadottság) is kapcsolódik. Ám Magyarországon minimum 2006 óta nem ez a helyzet. Őszöd óta a magyar jobboldal percepciójában a balliberális oldal nem legitim; és hogy a baloldal se maradjon le: 2010 (de minimum 2012) óta szerinte a jobboldali kormány nem legitim. Ha pedig ez így van, akkor ez egy halmozottan hátrányos helyzetű demokrácia, vagy másképpen: prelegitim demokrácia. Nincsenek benne közösen elfogadott normák és mivel nincsenek, minden egyes nappal csak ez az alaphelyzet eszkalálódik.

Az ellenzék szemében minden egyes kormányzati döntés vagy cselekvés csak bizonysága a kormány illegitimitásának, és a kormányoldal nem kevésbé radikálisan ugyanezt gondolja az ellenzék fellépéséről a kormányzat intézkedéseivel szemben. Ha valaki elolvassa az említett könyvet, látni fogja, az ilyen helyzeteknek nincs „jó” megoldása. Vagy az egyik fél fojtja meg a másikat, vagy a másik az egyiket. A praktikákat, az öldöklő eljárásokat nem lehet mederben tartani mindaddig, amíg maga az alapszituáció, esetünkben a prelegitim helyzet létezik. A prelegitim helyzetnek pedig teljesen logikus kelléke a „rendőrminiszter-effektus”, a fékezhetetlen politikai küzdelem – a másik totális felmorzsolásig. Erre a szituációra bajosan jelentenek gyógymódot a hagyományos eszközökkel megírt politikai programok, vagy a mai ellenzéki térfélen mutatkozó belső küzdelem a miniszterelnök kiválasztásáért. Az alapkérdés ugyanis nem itt, hanem ott található, hogy kinek van releváns mondanivalója a prelegitim állapot felszámolására, vagy legyünk óvatosabbak: mérséklésére.

Egyelőre ilyen jellegű programoknak, elképzeléseknek a nyomát sem látjuk. Hogy a Zweig-könyvhöz térjünk vissza: a mi mai történetünk nagyjából ott tart, mint amikor Napóleont megkoronázzák. Tudjuk persze, hogy amikor Napóleon – Elba idején – végleg bukik, Fouché is vesztesen hagyja el a színpadot, de hát mennyi minden történik még addig. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy nálunk csak egy „rendőrminiszter” van, meglehet, a „rendőminiszter-effektus” mindent és mindenkit átható módon van jelen. S ettől olyan nehéz bármilyen kis lépést is tenni előre. Prelegitim állapotban vergődik az egész politikai osztály és – kénytelenek vagyunk kimondani – az egész magyar társadalom. A helyett tehát, hogy egy ország törné a fejét azon, hogyan lehetne ezen változtatni, egy ország működteti a Zweig könyvében zseniálisan leírt mechanizmust. Amitől persze mindenki szenved, illetve – másfelől – amitől megváltást vár. Hol van azonban bármilyen életképes ötlet arról, hogy a minden nappal mélyülő legitimációs deficittel mit lehet kezdeni? Nagyítóval sem lehet ilyet találni. Márpedig, ha ez a kérdés nem kerül a konstruktív politika centrumába, a „rendőrminiszter” velünk marad további emberöltőkre.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA