Visszatér végre a magyar film oda, ahova rangja szerint való. Valami ilyesmit nyilatkozott Andy Vajna annak alkalmából, hogy az új filmtámogatási rendszer első produktuma díjat nyert Karlovy Varyban. (Bár ez csak részben igaz, hiszen Szász János filmje, A nagy füzet finanszírozási szempontból összetett: a régi rendszer is éppannyira támogatta, mint az új.) 

Túl azon, hogy természetesen minden magyar mozgóképgyőzelemnek örülünk, függetlenül attól, hogy ki és hogyan hozta létre, azért itt mégis akad néhány bökkenő. Például az, hogy az öröm mellett mégsem tehet úgy a mai magyar filmgyártás kulcsembere, mintha az elmúlt pár évben Tarr Béla vagy Fliegauf Bence ne ért volna el tán még ennél is fényesebb sikereket. Vagyis nem a teljes sikertelenség után bukkan fel ismét a magyar film Európa térképén. Nem hosszú kínlódás után jön össze végre valami. Bár az is nagy szó, ha jobban belegondolunk, hogy két év után újra beszélhetünk egyáltalán magyar filmről. Persze van még hová fejlődni, elég, ha csak a szomszédos Románia elképesztő felívelésére tekintünk.

Azt is mondja a hollywoodi exproducer, hogy ideje lenne, hogy a nézőkhöz is visszatérjen a hazai film. Ez persze régi ábránd. Azt viszont mégsem várhatjuk el a hazai rendezőktől, hogy a Vas- vagy a Pókemberrel vegyék fel a versenyt. Írhatnak bármilyen forgatókönyvet, nézőszámban a romantikus vígjátékot akkor sem lehet megverni. Hazai viszonylatban sem. Még egy olyan nem túl acélos alkotás, mint a Nejem, nőm, csajom is megcsinálta tavaly a maga szerencséjét, 55 ezernél is többen látták ugyanis.

De tényleg az lenne a cél, hogy hasonló filmeket forgassunk az adófizetők pénzéből? Vagy vállalva a kockázatot (kevesebb nézőt), olyanokat, amelyek az unokáink számára is hitelesen beszélik el, hogy milyen világban is éltek az elődeik? Vajon Pálfi György szatírájának, a csuklós bácsit felvonultató Hukklének mennyi esélye volna ma a forgatókönyv-fejlesztésen?

Ha a művészetet hirtelen csak és kizárólag nézőszámban kezdjük el mérni, akkor furcsa eredményeket érünk el, tudja ezt mindenki. De ha már nézőszám! Azért igenis tehetne többet is az Andy Vajna fémjelezte rendszer, hogy a magyar film eljusson a nézőkhöz. Például miért nem tűzte még műsorára a berlini fesztiválon díjazott Csak a szél című filmet a közszolgálati televízió? Miért mindig Koltay Gábor giccseit látjuk az ünnepi műsorban? Az új magyar rendezők filmjei elrontanák a kedvünket? Ha rendszeresen látnánk őket, előbb vagy utóbb az is kedvet kapna a hazai filmművészethez, aki eddig csak tessék-lássék követte.

Szóval, örüljünk az újabb sikernek, de ha lehet, arra azért ne használjuk fel, hogy legitimáljunk vele egy több sebből vérző, túlközpontosított rendszert.

Vajna ünnepel