Előremutató lépésként lehet értékelni azt a keddi közmeghallgatást, amelyet Bagó Zoltán, a Fidesz és Mészáros Alajos, a szlovákiai Magyar Közösség Pártjának képviselője szervezett az Európai Parlament brüsszeli székházában. 

Elsősorban azért, mert az EP két néppárti tagja nem hagyja feledni vagy bagatellizálni a szlovákiai magyarság második világháborút követő traumáit, amelyek jórészt abból adódtak, hogy a Benes-dekrétumok a szudétanémetekhez hasonlóan őket is kollektív bűnösökként bélyegezték meg. Jó, hogy olyan szakembereket kértek fel a hajdani elhíresült elnöki rendeletek elemzésére, akik nem vagdalkozással, hanem történelmi és más szakmai tényeken alapuló érvekkel kezelték a témát.

Nem lesz könnyű a folytatás. Több mint egy évtizede, Csehország uniós csatlakozása előtt néhány német és osztrák képviselő erőteljesen szorgalmazta a Benes-dekrétumok érvénytelenítését. Kezdeményezésüket azzal utasították el, hogy az Európai Unió a közösséget létrehozó 1957-es Római Szerződés előtti ügyekkel nem foglalkozik, kivéve a holokausztot. Továbbá a kifogásolt dokumentumoknak nincsenek olyan joghatásai, amelyek az unió jogrendjét sértenék.

Ez az érv sok szakértő szerint megalapozatlan. Duray Miklós egy tanulmányában konkrét felvidéki esetekkel cáfolt. Egy évtized múltán Bagó Zoltán is arra a következtetésre jutott, hogy a kollektív bűnösség elvét tartalmazó Benes-dekrétumokat törölni kell a szlovák jogrendből. Erről azonban Pozsony hallani sem akar, miként Prága sem a szudétanémetek hasonló követeléséről. Ráadásul a szlovák képviselők 2007-ben – éppen a felvidéki magyarok kitelepítésének hatvanadik évfordulóján – megerősítették a dokumentum érvényét Szlovákiában. Miroslav Lajcák külügyminiszter azóta szüntelenül azzal érvel, hogy a dekrétumok már teljesítették történelmi feladatukat, de nem törölhetik őket a jogrendből, mert ezzel kétségbe vonnák a második világháború utáni európai rendezést. S hogy aki megkérdőjelezi e rendeleteket, egyszersmind utat nyit a határrevizionizmusnak.

Hasonló félelmek cseh politikusokban is munkáltak, habár ők inkább attól tartanak, hogy kárpótolni kellene a szülőföldjükről kiűzött szudétanémeteket. A kifogásolt elnöki rendeletek nem tűntek el a cseh törvénytárból, de ezen vezető politikusok elegánsan túltették magukat: 1997-ben Václav Klaus kormányfőként – fenntartásai és kételyei ellenére – Helmut Kohl kancellárral együtt aláírta azt a megbékélési nyilatkozatot, amelyben Németország elismerte felelősségét a náci bűncselekményekért és a csehek szenvedéseiért. Csehország pedig sajnálkozását fejezete ki azokért a jogtalanságokért, amelyeket a szudétanémetek kitelepítésével okozott ártatlan embereknek. Petr Necas pedig nemrég a müncheni tartományi parlamentben követte meg a szülőföldjükről elűzött szudétanémeteket.

Alighanem ez a modell a követendő. A legújabb magyar–szerb példa is igazolja, hogy a megbékélést leginkább kölcsönös gesztusoktól lehet remélni. A szlovákiai magyarok azonban egyelőre hiába várnak arra, hogy letöröljék róluk a több mint hat és fél évtizede rájuk sütött igaztalan stigmát. Pedig a pozsonyi parlament már két évtizede bocsánatot kért a kárpáti németektől, akiket ugyancsak a Benes-dekrétumok sújtottak.

Ám a pozsonyi diplomácia vezetője szerint a szlovák–magyar viszony a németekhez fűződő kapcsolatoknál összetettebb. Ezért olyan megoldás számára elképzelhetetlen, amelynek alapján az egyik fél hamut szór a fejére, a másiknak meg mindenben igaza van. Szerinte nem Brüsszelben kell vádaskodni, hanem Pozsonyban vagy Budapesten tárgyalni. Mivel a szlovák illetékesek még nem kommentálták a brüsszeli közmeghallgatást, csak reménykedhetünk, hogy Miroslav Lajcák tapasztalt diplomataként megérti és értékeli az Európai Parlament székhelyéről küldött, higgadt párbeszédet ajánló kezdeményezést.