A trafikmutyi alighanem csak a főpróba volt. Mások így-úgy működő, vagy éppen vergődő bizniszének lenyúlása, majd szétosztása a haverok között, nem feltétlen megismételhetetlen buli. A kipróbált receptet ebben az országban bárkivel és bármivel végig lehet csinálni. Csak bátornak kell lenni, és míg észre nem veszik, vagy ha igen, mások aláírásgyűjtéssel, békemenettel még támogatják is.

Pláne, ha az egészet mondjuk rezsicsökkentésbe csomagoljuk. Ember nincs, aki ne röpködne a boldogságtól, ha kormány negyedévenként úgy tíz százalékkal csökkenti a villanyáram, a gáz, vagy netán a szemétszállítás díját. A jobb érzésű kukatulajdonosnak ugyan felfordul a gyomra az ötvenes évek Magyarországának hangulatát idéző tévéreklámok láttán, de hát ez van. Egy kis „rablókapitalistázás” havi néhány ezerért igazán belefér. Arra pedig nem olyan nehéz nem gondolni, hogy mindez hova vezet.

Legyen szó villanyáramról, gázról, vagy szemétről, a szolgáltatók költségeire tekintet nélkül törvénybe iktatott rezsicsökkentések nyomán eljöhet az idő, amikor már senkinek nem éri meg, amit csinál. És akkor az energiaszolgáltatók, kukás cégek, ne adj isten bankok, tulajdonosai a halmozódó veszteségek láttán esetleg megköszönik a lehetőséget a magyar kormánynak, lehúzzák a rolót, aztán hazamennek. A „nemzet elleni újabb támadás” árnyékában az első gondolat talán az lesz, hogy a villanyszámlásnak és a kukásnak nem lesz fizetése, mi több, az áramot is kikapcsolják és a szemetet sem viszik el.

Mindez azonban alaptalan félelem, mert a kormány az ilyesmit úgysem hagyja. Sőt, kifejezetten várja a pillanatot, amikor megint megmentheti a magyar embereket. És mindenki nyugodjon meg, a kormány talán már azt is kifundálta, hogyan. Na jó, egy hónapig nem lesz áram, áll a távfűtés, és gyűlik a szemét a házaknál. A kényszerű átmenet után azonban olyan lesz minden, mint egy „tündérmesében”, és ráadásul újabb megfelelő pártszimpátiájú magyar családok jutnak biztos kenyérhez.

A főpróba legalábbis megvolt, a három és fél százalék jutalékból tengődő trafikosok mentek a levesbe, a haveri dohánykereskedők meg a tíz százalék jutalékból csak megélnek valahogy. Amit velük meg lehetett tenni, azt néhány hónap alatt bárkivel meg lehet. Méghozzá úgy, hogy ha első lépésben sikerült távozásra bírni az energiaszolgáltatók, szemétszállítók befektetőit, a „stratégiai” üzleteket az állam a magyar emberek érdekében egyszerűen magához veszi. Mert hát valakinek csak csinálnia kell. Aztán, ha minden együtt van, és minden állami, mint az „átkosban”, kezdődhet a buli.

A kipróbált recept szerint az időközben megalakuló Nemzeti Áramkereskedelemi Nonprofit Zrt., a Nemzeti Kukás Nonprofit Zrt.-vel karöltve pályázatokat írhat ki a Nemzeti Áramboltok, illetve a Nemzeti Szeméttelepek üzemeltetésére. Mondjuk húsz évre. Aztán a beérkező pályázatok első négy oldalát megnézve, a helyi pártapparátus megbízható tagjai kiszűrik, ki a mi kutyánk kölyke és ki az ellen. És már meg is van a döntés.

Aztán pedig már az sem baj, ha kiderül: a trafikok után az energiaszolgáltatás, a szemétszállítás, netán a balatoni strandok, a közétkeztetés, esetleg a benzinkutak, mind-mind baráti kézbe kerültek. A kuka magyar ugyanis két hét hüledezés után csak legyint egyet, ha a villanyszámlás Felcsútról érkezik.

Bármi megtörténhet