Az elektronikus útdíj csak látszólag a fuvarozók és az állam belügye. Két olyan aspektusa is van, amely rendszerszerűen mutatja a kormány gyakorlatát, bármilyen területről, problémamegoldásról van is szó. Az egyik az áthárítás. Ennek az a lényege, hogy a működéséhez és újraelosztási stratégiájához szükséges pénzt olyan új forrásokból szerzi, amelyeket nem közvetlenül „az emberektől” szed be. A bankokat, energiacégeket, kereskedőket és fuvarozókat adóztatja pluszban, és felháborodik, amikor azok ezt a sápot beépítik az áraikba. Ez kommunikációs szempontból lehet sikeres, hiszen ő eljátszhatja a lakosságot a harácsoló cégektől megvédő jó fiút, de ebből még nem következik, hogy mindez adóztatási, gazdasági szempontból is ekkora siker lenne. A fuvarozókra legalább nem mondja, hogy ott teremne manapság az extraprofit.

Ezeknek az adóknak, díjaknak ugyancsak közös jellemzőjük a túlhajszoltságuk, azaz a mértéküket az határozza meg, hogy mennyi pénzre van aktuálisan szüksége a költségvetésnek. Lényegében figyelmen kívül hagyják, hogy az adott mértéknek milyen káros gazdasági hatásai lesznek.

Másfelől az útdíjrendszer annak is rendszerszerű példája, hogy ha a kormány egyszer valamit elhatároz, akkor a döntése végrehajtásában nem hagyja magát a tényektől zavartatni. Minél nagyobb a baj, annál inkább erőlteti a dolgot és bizonygatja az igazát.

Szegény HU-GO szinte arra ítéltetett, hogy ne működjön jól. Ennyi idő alatt egy ekkora és ilyen összetett rendszert csoda lett volna megvalósítani. Valójában nem a HU-GO nem megy, hanem az, ahogy az ilyen ügyeket a kormány intézi. Erőből, leszegett fejjel neki a falnak. Kerül, amibe kerül.