Ne szóljatok a köpcösnek, ti európaiak, ne szóljatok neki, hagyjátok, a magyar pusztán hadd nyargaljon, a pogány Szélkirály a fülébe hadd fütyüljön szabadon. Hiszen a köpcös azt érti csak, a szelet, az Ázsia mélyéről felzúgót, annak hódol egyedül. A nyugati szót nem hallja meg, abból ő nem ért. Ne szóljatok neki, hagyjátok, fehér lovát vissza ne fogjátok. Azt a lovat ő szerezte, ő patkolta, ő nyergelte, kantárszárát most már el nem ereszti. S ti azt az ő kezéből soha ki nem veszitek.

Pedig erősebbek vagytok nála – ebben rejlik gyöngeségetek. Hát nézzétek csak, hogyan száguld, és az ősmagyarok Szélkirálya hogyan tombol vele. Nézzétek, ahogy a magyar pusztán vágtat, s hallgassátok, európaiak, ezeket a sámándobokat: a pogányok új életre keltek és újra játszanak. A vezér választotta e csahos sereget, holott lett volna választása más. Nem a dac, nem a kuruckodás. Nem a harc a legszebb magyar hagyomány. Hazudik, ki a magyarság nevében csatára buzdít. Van más magyar tradíciónk.

Nézzétek, magyarok, Hunyadi Mátyás könyvtárát, a festett, drága könyveket. Latin könyvekre költeni, miközben életrajzírónk előttünk olaszul fecseg, mi pedig királyi sátorunkban németül álmodunk a császári koronáról – ez milyen szép. Milyen szép magyar tradíciónk. Nézzétek, magyarok, Debrecent: magyar kollégiumot épít, reformátust, miközben protestáns vérfürdőre gyűjt a katolikus Európa. Nem erődöt emel Debrecen, hanem iskolát. Ma is áll, nézzétek, áll az iskola. Ez milyen szép, milyen szép tradíció. Építeni, és nem rombolni. Gyarapítani, és nem bujtogatni mámoros híveket vad, szeszélyes beszéddel. Ez szép és magyar.

Nézzétek, európaiak, Balassi Bálintot, aki öt nyelven ír és olvas és beszél, de lóháton magyarul versel, s tollát a kardnál csengőbbnek tartja, tintáját a saját vérénél jobban becsüli. Olvassátok, európai magyarok, Balassi Bálintot, és ne szóljatok róla a köpcösnek, ő ezt a nevet úgyis csak hallomásból ismeri, pedig ez is milyen szép hagyományunk: magyar költőként halni. Utolsó szavunkkal Istent dicsérni, a Halál úron csak nevetni, s letegezni mindkettőt: magyarul. Nézzétek Egerben Eszterházy püspök művét, a Líceumot. Vagyonát a gróf egyetemre költi, nem saját magára, s csillagdát magasít, nem pedig főúri szőlőprésházat – pedig emez hozná a pénzt, amaz meg viszi.

Nézzétek Pest városát, hol Széchenyi István tudományos akadémiára adja teljes évi jövedelmét, majd folyóhidat emeltet – persze csak mániás szakaszban. De akkor is szép ez, e magyar tradíciónk: építeni, s nem gyújtogatni. Ez a mi hagyományunk, nem a dac, nem a kuruckodás. Hanem a tudás. Csak sokba kerül. Fölállni az Országgyűlésben, s éves jövedelmünket tudósoknak adni – ezért a zsebünkbe kell nyúlni. Tervezni iskolát, tudományt, magyar haladást – az viszi a pénzt.

Szájalni olcsóbb. Turulszobrot avatni olcsóbb, mint tudományos intézetet. Őskurucul kurjongatni Európában, semmint angolul, franciául és németül tudni. A közös kasszából saját birtokra kuporgatni, s nem közkönyvtárra. E zseniális eszű népet focipályára terelni, nem pedig magyar egyetemre. Nyargalászni az országban, s bujtogatni mámoros híveket hamis beszéddel. Ez mind könnyű. De hagyjátok a köpcöst, hadd csinálja. Ne szóljatok neki. Hallgassa csak a bódító sámándobokat, gyönyörködjék révült seregében, s hadd sarkantyúzza véresre lovát – az ezeréves, okos magyar hagyomány úgyis győz az olyan emberen, aki a semmibe lovagol a Szélkirály oldalán.