Mostanában gyakran gondolkodom el azon, vajon mi történne, ha a politikusok, pártszóvivők elhangzott mondatai azonnal gyakorlati következményekkel hullanának vissza kijelentőik, illetve követőik fejére. Például arra a jobbikos képviselőre, aki maga is gazdálkodó, és hektáronként évi hatvanezer forintos uniós támogatást markol fel, miközben frakciója a közösségből való mielőbbi távozást sürgeti. Egy ilyen lépés következtében a derék parlamenti politikus hirtelen milliós tételű biztos bevételtől esne el, s a pártját netán kedvelő vidéki gazdák is alighanem már jövőre a fejét követelnék annak, aki ilyesmivel előhozakodott.

Az uniós „megéri/nem éri meg” kártya az elmúlt hetekben két konkrét ügy kapcsán rendre előkerült. Az egyik volt a Tavares-jelentés, amely inkább csak a kormányoldal büszkeségét érintette kellemetlenül, a másik pedig az elfogadott földforgalmi törvény. Ez utóbbi már igenis kemény gazdasági érdekek figyelembevételével született, és a Jobbiknak meg a különös módon e körben velük együtt rezgő zöldeknek is igazuk van: a jogszabály egyáltalán nem zárja ki azt, hogy itt, Magyarországon külföldi személy földet szerezhessen. Jó, persze, hivatalosan az uniós polgárok összességét a jövőben belföldinek kell tekintenünk, de a holland meg a német földvásárló nálunk akkor is külföldi marad, ha a jogszabály létező legkacifántosabb magyarázattal állítja, hogy lényegileg nem az.

Nem dolgunk e hasábokon mentegetni a kormányzatot, de ebben az ügyben egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy megalkotta azt a jogszabályt, amely minderről szól. Szerződéses kötelességünk volt. Kegyetlen számok támasztják ugyanis alá azt, hogy aki most az uniós kilépés mellett érvel, miért játszik nagyon veszedelmes játékot – ami ráadásul az esetek túlnyomó többségében nem az ő saját bőrére megy. 2004-es belépésünk óta normatív földalapú támogatásként (tehát automatikusan, a földhasználat alapján felvehető szubvencióként) mintegy 1550 milliárd forintot vehettek fel a magyar gazdák. Ezért nem kellett még szántani-vetni-aratni sem, elég volt „kultúrállapotban” tartani a területet. A termelés ráadásul az elmúlt években jó árakon már akár extraprofitot is hozhatott.

Ennél azonban jóval több pénz (nagyjából a normatív kassza duplája) pályázható fejlesztési forrásként jutott el a mi vidékünkre – olyan összegek, amelyeket a mi költségvetésünk önmagában kigazdálkodni sosem lett volna képes. E tételekkel szemben áll a közösség részére kötelezően évente fizetendő magyar befizetés, a két tétel szaldója most 12-15 százalék plusz, ami a teljes évi agrárköltségvetés másfélszerese. Oké, épült belőle néhány felesleges szökőkút, meg kilátó is, de mégis nálunk dolgozott ez a pénz, nem másutt.

Alig hihető, hogy ezekkel a számokkal ne lenne tisztában akár egy jobbikos is. Mégis nyomják az ostoba szöveget, és akad követőjük a kormánypárti körökben is nem egy. De a tájékozatlanságra építő demagógiával szemben a gazdasági matematika tehetetlen.