Illúziók nélkül
Nincsenek illúzióink, a hatalom jól számolt: a közvélemény alighanem egyetlen szót sem ért meg ebből a bonyolultnak látszó banki ügyletből, Demján Sándor szavaiból, amikor a takarékszövetkezeti törvényről kijelenti, az a legnagyobb baj vele, hogy a tulajdon leváltja a tulajdonost.
Egyszerűbb volna azt mondani: a kormány gátlástalanul megint éppen megmenti, amit nem kell megmenteni, megvédi a betétesek pénzét, amit nem kell megvédeni. Vagyis lenyúlja a takarékszövetkezeteket, erőszakos átrendezéssel létrehozza Magyarország OTP utáni második legnagyobb, ezermilliárdot érő pénzintézetét, miközben megfosztja a tulajdonjogától a százezer takarékszövetkezeti tagot.
Demján, mint az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség elnöke, feldúltan a párbeszédet, a tőke és a tulajdon szentségét és sérthetetlenségét kéri számon a hatalomtól, (mi meg azt nem értjük, mit keres az állam az ő Gránit Bankjában), naivan behunyja a szemét, „félreinformálták a kormányt”, aztán felébred és közli: a törvény ellen elmennek a legvégső jogorvoslati lehetőségig a magyar és az uniós fórumokon. Nem szívesen háborúzik a politikával, de ez már neki is sok.
Demján Sándor nem egy a sok közül. A magyar vállalkozók ikonikus alakja, aki az utóbbi három évben megjárta a saját El Caminóját. Messze jutott 2010. március 8-tól, amikor a választások előtt, a Művészetek Palotájában, a VOSZ gazdaságpolitikai fórumának elnökségében, az uniós és a magyar zászló tövében ott ült a kormányzásra készülő Orbán Viktor mellett. Felettük a kivetítőn hat pont, amely a vállalkozói világ és a politika együttműködésének előfeltételeit fogalmazta meg.
Együtt tapsolt a tömött nézőtérrel, amikor a leendő kormányfő az okos egyeztetés, az erős kormány, és az erős vállalkozói világ szükségességét ecsetelte, amikor nyugalmat, kiszámíthatóságot, biztonságot ígért, s elutasította a szélsőséges, radikális változásokat, amikor Magyarország erejét látta ott, a teremben, amikor ostorozta a baloldali kabinet nyolcéves vállalkozásellenességét: „bennünket nem zavarnak a gazdag emberek, értékteremtő piacgazdaságot kell létrehozni”.
Demján, az elkötelezett baloldali szociáldemokrata – maga mondta akkor, így – megbabonázva hitt az adott szóban, papír, aláírás nélkül kötött üzletet Orbánnal, a Fidesszel. Látványos kézfogásával erősítette meg a bizalmát, csalódva a baloldali kormányzásban így vitte be a néhány hét múlva megalakuló jobboldali kormány alá a magyar vállalkozói világ nagy részét. Ma már alighanem megfosztatott annak a kézfogásnak minden illúziójától: minden korábbinál keményebben nekimegy a hatalomnak. Megkeseredett: nem akar – egyik oldal pártján sem – a politika ocsmány bugyraiba keveredni.
Látjuk, amint a demokratikus politikusok, a szellemi holdudvaruk ismét álomba merül, amikor megint nemzeti minimumot emleget, amelyben kormányra kerülve ki kellene egyezni a Fidesszel. Mintha egy kobrát erőtlen bűvöléssel meg lehetne szelídíteni. Inkább kellene meghallania a magyar vállalkozók csalódott hangját, s kiegyezést keresnie az üzleti világgal. A nemzeti tőke egy új politikai korszak reményében még megnyerhető részével.
