Ortutay Gyula, az új kultuszminiszter tiltakozott a hitoktatás fakultatívvá tétele miatt szervezett „rágalomhadjárat” ellen: „Olyanokat állítanak itthon is és szeretnék eljuttatni a külföld felé is, mintha ez a szabad vallásoktatás – amely pedig Nyugat-Európában és Amerikában magától értetődő gyakorlat – a vallás elleni küzdelem lenne, sőt egyenesen a vallásoktatás és vallásos gyakorlat eltörlése. (...) Mi tiszteletben kívánjuk tartani mind a vallásszabadság, mind pedig a lelkiismereti szabadság nagy európai gondolatát.”

Azután a kötelező vallásoktatás megszüntetését levették a napirendről, az iskolák államosítását meg rávették. Azzal érveltek, hogy az egyházaktól független állami közoktatás biztosítása „a lelkiismereti szabadság nagy európai gondolatának” a része. Feudális, államegyházi örökség, hogy az alapfokú iskolák majd kétharmada egyházi kézben van. Aljas rágalmazókként bélyegezték meg azokat, akik azzal „riogattak”, hogy ezután megfosztják az egyházakat az iskolafenntartás jogától, s hogy az államosított iskolákban nem lesz kötelező a hittan.

Már hogyne lenne! Volt is. Egy évig. Azután eltörölték. Hivatkozva „a lelkiismereti szabadság nagy európai gondolatára”, arra, hogy a kötelező hitoktatás nem fér össze semmilyen demokráciával. Az ekkor már egyszínű sajtóban a „fekete reakció” aljas rémhírterjesztőiként bélyegezték meg azokat, akik azzal „riogattak”, hogy gátolni fogják a hittanoktatást, és hátrány éri majd azokat, akik ragaszkodnak hozzá. Kiadták a párttagoknak az utasítást, járassák ők is hittanra a gyereküket, mutassák meg, hogy a párt nem ellensége a vallásnak, csak a „reakciós klérusnak”.

1949 őszén, a fakultatív hitoktatás első évében az általános iskolások 93 százalékát íratták be hittanra. Kiderült hát, hogy a hittant fakultatív alapon visszaszorítani nem lehet. Válaszként már 1949 végén hatalmas és brutális hittanellenes „lemorzsolási” kampány kezdődött.

Tömegével vitettek el vallásoktatásért szót emelő szülőket az ávóval igazgatók, akik maguk is állásvesztésre, megtorlásra számíthattak, ha nem teljesítették a lemorzsolási elvárásokat. Már az is főbenjáró bűn volt, ha a hitoktató a hittanra emlékeztette a beíratott gyerekeket, hát még, ha össze is szedte őket! Akiről kiderült, hogy cukorkával jutalmazza hittanon a jól válaszoló kisiskolásokat, az már nagy cikket érdemelt a kommunista sajtóban a gyerekeket megrontó cukrosbácsiként.

Rengeteg hitoktatót, papot internáltak, börtönöztek be, távolítottak el kizárólag azért, mert próbálták tenni a dolgukat. A kántor-tanítókat is kirúgták az iskolákból, ha nem mondtak le „önként” a kántorságról. Tanulság: ennyit ér a demokratikus elvekre és példákra való önmagában helyes hivatkozás, ha az a totalitárius hatalmi építkezés taktikai eleme. Ha együtt jár, miként járt nálunk 1945 óta, a világnézeti ellenfelek brutális gyalázásával, létjoguk tagadásával, nyilvánosságuk megfojtásával, szervezeteik szétzúzásával, koncepciós perekkel. És a hivatkozott európai példáknak értelmet adó rendszer tagadásával.