Az Egyesült Államok aktuálisan efféle ügyekkel uralja a világlapok címoldalát. Fölöttébb visszataszító esetek, amelyek mindinkább erősítik a kiábrándulást az előszeretettel az úgynevezett szabad világ vezetőjeként azonosított országból, s az egykor amolyan korszakváltóként bemutatkozó Barack Obamából. E reakciót nyilván egyszerű úgy interpretálni, hogy csak annyi történik: az idealista európai baloldali bölcsész föltekerte a sálat a nyakára, elsápadt, majd azt dünnyögte, „Még az amcsik is kémkednek, hová tart a világ...”

Ám ne képzeljük azt, hogy az összes felháborodó a naivitásbajnokság döntőse. A történet ezúttal többről szól. Például a magyar médiatörvényről vagy az iraki „háthademokráciáról”. Amikor a tengerentúli potentát a hazai jogszabály ikszedik cikkelyének ipszilonodik paragrafusát bírálja mintegy a szabadság és a nyilvánosság jegyében, és helyesen, akkor csöppet mégis rongálja hitelességét, ha közben odahaza a világ legkörültekintőbben és legprofibban dolgozó nyilvánosságkontrollját működteti. Mert akkor a vita gyorsan terelhető arrafelé: ott az a divat, itt meg ez a menő.

Ennél persze messzemenően komplexebb a probléma, de az biztos: az Egyesült Államok sokat tesz azért, hogy megértesse az értelmiségi elittel, az atlantizmus, esetleg a „nyugatizmus” nem egyenlő a vaksággal. Egyetlen ország sem lehet univerzális minta a többi számára. Hogy csak egy példával hozakodjunk elő: arrafelé sok államban még létezik a halálbüntetés. Ebből az következik: az Amerikát megfellebbezhetetlen erkölcsi tekintélyként bemutatóknak ideje árnyalni az álláspontjukat.

A baloldalnak egyébként sem azért kell küzdenie a homoszexuális párok jogegyenlőségéért, mert Franciaországban már házasodhatnak a melegek, s nem azért kell hinnie a média szabadságában, mert a skandinávok ezt hirdetik, hanem mert ez következik világképükből.

Ahogy az Egyesült Államokhoz is annak megfelelően kell viszonyulnia, ahogyan az éppen politizál, s viselkedik. S ez az ország most éppen nagyon rászolgál a dühös kritikára. Hiszen morálisan kevés különbség mutatkozik a között, hogy Erdogan török kormányfő Twittert akar korlátozni, Obama elnök emberei meg belépnek a Facebook-fiókba. Az utóbbi tán annyival rosszabb, hogy az amerikaiak a szabadság nevében sértik meg a szabadságot.

Azt pedig sokan bizonyították már: szabadságharcot nem lehet nyerni a szabadság korlátozásával. Evidencia, hogy beláthatatlan a távolság az Egyesült Államok politikai kultúrája, s az általa bírált rezsimeké között, de sajnos sokat tesz azért, hogy „idegenbeli” fellépései alkalmával jöttment demokráciarongáló kormányfők okkal rikoltozhassák: ki az az Amerika?