Ő nem aláírógép, hanem ellensúly – ha nem is túl nehéz, és ha fékként nem is működik túl hatékonyan. A parlamenti többség ugyanis a visszaküldött javaslatokkal eddig ugyanazt csinálta, mint amit a takarékszövetkezetek önálló életét beszüntető jogszabállyal is tervez: gyorsan megfontolta, és úgy gondolta, eléggé bölcs volt korábban is, így rohanva, szinte változtatás nélkül szavazta meg újra néhány napon belül. Miután pedig a köztársasági elnök csak egyszer vétózhat, Áder annak rendje-módja szerint határidőben aláírta a régi-új szabályokat.

Az elnök takarékszövetkezeti törvénnyel kapcsolatos megállapításai rendkívül súlyosak. Azért emelt vétót, mert az alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek látta a tulajdonjog látható korlátozását, a százezer fős szövetkezeti tagság vezetőválasztási jogának korlátozását és a Takarékbankban lévő részesedésük lenyúlását. Ezek egyáltalán nem apróságok, nem technikai bakik. Ezek a törvény alapkoncepcióját érintő kifogások: van-e joga (akár nemes, a takarékoknak hosszú távú stabil jövőt biztosító szándékoktól vezérelve is) így gyámkodnia az államnak egy szektor, a tulajdonosok felett, vagy sem?

A köztársasági elnök vétói során egyszer élt csupán azzal a lehetőséggel, amely valódi garanciát nyújt arra, hogy egy vitatott törvény ne léphessen életbe, amíg ilyen kifogások merülnek fel ellene. Egyszer fordult csak az Alkotmánybírósághoz. Most erre alapos oka lett volna, vélhetően annak is van magyarázata, hogy ehelyett a saját kezét megkötő variációt választotta.