Hogyaszongya.

Egyszer van, hol nem. De inkább igen.

A vöröslő napkorong lassan bukik alá a mezővárosi elitek szerzésközpontú horizontján. Hazaszállingóznak nagy értékű személygépjárműveiken a megfáradt járadékvadászok. Jólesően ropogtatják a bemerevedett gyűlöletszerkezeteket. Nem szólnak sokat, elég oda-odamordulni móriczosan az asszonyok felé, azok hujjuj, de serénykednek, iparkodnak ám, mukk nélkül, jár a kezük, mint motolla. Senkinek nem hiányzik, hogy mögé lopakodjon egy vak komondor. (Gorgoroth Mordorból.) Aztán meg lehet tussolgatni drága pénzen a zárójelentést a balesetin. Mindenki jobban jár, ha rend van és fegyelem. Minden szempontból. Sőt, lássam!: minden tekintetben.

Meg aztán, már engedtesse meg nekem kentek, tekintetes uram, a Kádár-korszak felemás kispolgárosodásából nincsen közvetlen átjárás a valódi piaci kapitalizmushoz. Az tutizicher. Pont. Az hiányozna még! Hogy nekem átjárkáljanak közvetlenül, sáros cipőben! Na nem. Ezt azért szögezzük le! Gondolkozzunk realistásan! Mint egy Céronáldó. Ki bízna itt már a szorgos nyugatos fölemelkedésben? Amikor századok óta erő, zsarnoki vezető mozgatnak...

Ugye.

Már amikor éppen nem a fortélyos félelem igazgat –teszi hozzá valaki bátortalanul, és visszabújik barlangjába. („Majd karddal kipiszkaljuk”, emígy a zsandár.)

Nem-e egyszerűn és főleg nem-e racionálisabb-e akkor mégis inkább ejteni, kutyavacsorája-alapon egy-egy távolibb, macerás autó-pályaszakaszt? Földbérleti jogot? Trafikkoncessziót? Egyebeket. Hát kinek fáj az? Kinek árt? Látjuk: senkinek. Megy az ellenzéki hisztéria, persze.

Tocsik és Horn is meghalt már, lehet röhögni, hogy bele bírtak bukni egymásba. Meg kell szakadni, tényleg: a Tocsik összesen nem volt milliárd!!! Tekintetesem uram, te ma hány Tocsikot tolsz egy óra alatt?

Istenem, mekkora hülyék.

Pedig a Gyula, visszatérve, meg kell hagyni, mondott jókat. Mindenképp ő revitalizálta a kisemberek antikapitalizmusára építő, az államot később ismét túlterhelő jóléti gesztuspolitikát. Aztán meg ott van még a magunk részéről, nagyon is, a családcentrikusság. Úgy is értve persze, hogy semmi buzulás. Nem Nemzeti Színház ez, kérem. Hanem népi. Olyan plebejusforma. Tragédia dell’arte.

Mielőtt a ház elcsöndesedne, előpöndörödik nagy zsivajjal a gyereksereg. Egy-egy szárnyat-combot köllene nyújtani nekik. Ki egy népszerű könnyűzenei fesztivált, ki egy belvárosi klubot, ki egy autó-pályaszakaszt, ki egy megyei jogú várost karmol le magának. Jaj, hogy tevékenykedik máris a sok kis puja! Büszke szülőtekintet a jutalmuk, és néhány apró százmillió, csak úgy szárnypróbálgatásilag.

A zsivaj elül, végképp lehanyatlik valami nyugaton. Ezt követőn csönd honolása kerül sorra a táj tekintetében.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban: halk percegéssel bomlik fölfele a nyugatos piacosító konszenzus éppen. Kelet felől érkezik majd a lengyelpiacosító, de addig még aludjunk egyet.