A választók 56 százaléka kormányváltást akar. A demokratikus jogállam politikai parancsa, hogy módjukban álljon erre szavazni. Az MSZP három éve 12-15 százalék között áll. Sokban változott, de a változási kényszerek nem értek fel az akaratképzésig, a belső pártig, a budapesti listáig. Attila megtalálta és tényleg jól fogja a kardot, de lám; tömegek nem sereglenek mögé! A mai MSZP – kész névsoraival – bővülésre képtelen, önnön támogatási határain áll. Elnöke erre a hajóra hívta Bajnait és azt mondta; „Üdvözlünk a fedélzeten, Gordon!”. Jól választott fogalmi keret ez a hajó, hiszen vendég, vagy felvett hajótörött csak a legritkább esetben veszi, vagy veheti át a kapitányi hidat. Persze Gordon is figyel, s a jövő sikerét, a korszakváltást nyilatkozataiban „pártunk” győzelméhez köti, s lássuk be; nem az MSZP-re gondol. Farkasházy Tivadar kertjében – sajnos – ezt nem módosították a nyilatkozatok. Szárszó halk, de fontos felismerése, hogy előbb csapat legyen, s csak utána csapatkapitány (Ágh Attila). S program, tenném hozzá, ami alkalmas arra, hogy majd nemzeti programmá váljon. Ám ez ott nem hangzott el.

Több évtizedes tapasztalataim szerint most az következik, hogy az ellenzéki tömbök két vezetője közötti érdemi tárgyalásokból egy szó nem lesz nyilvános, és azok lényegében a nevekről fognak szólni; kik és hol indulnak egyéniben, ki és hányadik lesz az egyetlen közös lista első 80 helyén. Az MSZP minimum 55-65 körzetet majd magának akar, és ezt persze méltányosnak is hiszi. Ha így lesz, akkor meg mégis a 2010 előtti világ jönne vissza a Korszakváltók szerint, tehát ebbe ők nem mehetnek bele. Elhúzódó, vad alkudozás lesz, és szeptemberben sok választási körzetben eb ura fakózhatnak rég kipróbált, de csalódott erők. Nyilvános jelölési erőpróbák is jönnek. Lesznek – ó egek! – akik közvetlenül a polgárokhoz fordulnak! Ezek mellé jönnek majd az egymillió állami forinttal feltankolt népbutító áljelöltek zavarórepülései. Mindez tovább szűkülő bázisra küldheti az MSZP-t!

Bajnai Gordon hihető alternatíva; vágyak, remények, érdekek hiteles ébresztője, ám az ő csapata működésmódjában is ott van minden, ami az SZDSZ-t és az MSZP-t annak idején kudarcra vitte.

Ami ma előttünk zajlik, s amit alig a lakosság 15-25 százaléka követ felületesen, az a klasszikus magyar úri politika továbbélését és változatlanságát bizonyítja még az ellenzéki oldalon is. Demokratikus pártműködési minták és kultúra, közpolitikai nyilvánosság hiányában személyi politika, hűbéri rend, szakmai klánok, és finanszírozási titkok vannak a vezérelvű párt(ok)ban és persze médiapártos illuzionizmus is, de ténylegesen beágyazott és elfogadott vezér(ek) és érdemleges médiajelenlét, valamint nyilvános finanszírozás nélkül. És Ungár, Fodor, Bokros, Juhász, Árok, Kónya, Schmuck, csíra- és roncspártjai, Gyurcsány glóriapártja további pozíciókat remél. (Közben e pártok többsége még bejegyzés alatt áll!)

Teljesen nyilvánvaló, hogy az ellenzék programja nem lehet (egy) pártprogram. Nem lehet koalíciós kormányprogram sem, és nem lehet önmagában válságkezelés sem, mert ezekre a kétharmadnyi képviselői többség megszerzése – noha a kormányváltásra vágyók szavazataiból egyébként kijönne – fogalmilag kizárt. Megegyezni csak a jövő, egy új állam kereteiben lehet, csak ebből alkotható olyan nyilvánosan rögzített tartalmú kötött mandátum, amire a Fideszt, s a mai (ország)korcsma (jogi) berendezését enyészetbe küldő szavazatok megnyerhetők, és összegyűjthetők. Mert hát a sima leváltás, elküldés önmagában lehetne édes, de kevés. Akkor itt maradnának az alaptörvény szabályai, a maffiaállam alkotmányossá hazudott sötét labirintusai, mélyükön az Orbán–Simicska család féktelen gyomrú minotauruszaival. A tények parancsa erős; kicsit győzni nem lehet!

Nagy Imrére emlékezve pályájának, jellemfejlődésének és vértanúságának igazi ismerői felidézték 1848–49, 1918, a Márciusi Front, 1956, és 1989 közös eszményeit, de még senki nem végezte el a nyilvánvalóan halaszthatatlanná vált gondolatkísérletet; összerakni, megfogalmazni, és meghirdetni, felmutatni azt a Magyar Köztársaságot, amiért ő és társai érdemesnek tartották a halált választani. S persze a Kossuth-címer alatt, hogy mindenki értse majd a szavazólapon!

Először nem a nevekről, hanem arról kellene beszélni, hogy mit akarhat, mit remélhet, és miben bízhat az a minimum 2,7 millió ember, aki esetleg elvezethető az urnáig és ott legalább amellett dönt, hogy nem kell neki Orbán országa. Hogy nem kell neki ez a mai világ. És azért megy el, mert megértette, hogy négy év múlva már késő lesz.

Róna Péter úgy véli, hogy az ország gondjait valóságosan leírni, s a megoldásukra érdemi programot javasolni képes értelmiségi csoportok és a pártok között ma vasfüggöny van. Ezt az Ökopolisz Alapítvány minapi konferenciáján mondta. Nem jó hír, de igaz. Bár a Hetényi és a Szalay kör motorja, szervezője, Lengyel László nem szólt Szárszón, a szakértelmiség tudhatóan dolgozik, ülésezik, ám a társadalom felől nézve hallgat, mert eredményei nem kapnak elég erős nyilvánosságot. E jelek azt is mutatják, s teszik szinte bizonyossá, hogy a részprogramokat korszakváltó nemzeti programmá és alkotmányos konstrukcióvá gyúró munka politikai és intellektuális centruma „kiesett” az MSZP-ből. A baj, hogy ez a centrum most máshol sem található. Magától megszületni nem is fog. Ilyesmi kiformálódni csakis az élő, eleven szakmai és társadalmi nyilvánosságban tud. Erkölcsi, szakmai, intellektuális és politikai központ ott születik, ahol a személyes politikai teljesítmény visszakapja a becsületét, ahol a helyi mandátumok nem omlanak szét a pártbürók udvari világában és alkuiban, s ahol a szakmai klánokat ellenőrzi a szakmai és a nemzeti sokaság. Tehát az előfeltételek most nem jók. De nyilvánvalóan megteremthetők!

Víziót, szerkezetet, intézményeket, és intézményes garanciákat, közpolitikai eljárásokat, részvételi lehetőséget és hatalmat, szerepet a saját sorsban; ezt kellene kidolgozva bemutatni és ajánlani a magyaroknak. Valódi önkormányzatot, tudva és mondva, hogy szűk esztendők jönnek, és tényleges helyi nyilvánosságot, szövetkezést, áttetsző közigazgatást, közteherviselést arányosan, saját iskolát, tényleges szakszervezeteket, regionális keretben megújított, közvetlenül ellenőrzött és finanszírozott nemzeti közszolgálati médiát, versenypiacot, kiemelő erejű közép- és felsőoktatást és ösztöndíj-politikát, független bírói hatalmat, nemzeti bankot, alapjogokat, s mindezt visszaírva az alkotmányba!

Mondják, hogy mindez az ellenzék által már ígérve van. Ám erről a társadalom 15 százaléka, ha tud, a háromnegyede teljesen az orbáni médiavilág foglya. Az ellenzéki pártoknak nem az önálló – irdatlan fekete forrást igénylő – indulással kellene egymást fenyegetniük, hanem a töredékes médiakapacitásaikat kellene egyesíteniük egyetlen közös (második, és digitális és országos) nyilvánosságban és a tartalmi üzenetben. El kellene érniük a nemzet alul lévő második feléhez, s egy új kezdetet jelentő nemzeti programot kínálni a számukra. A választás orbanizált szabályai mellett győzni csak egy demokratikus és alkotmányos népmozgalom útján lehet, amelynek célja a haza visszavétele, újjáalapítása.

Az új király itt van; összefogva letéphetjük fejéről a koronát és a tölgyfalombokat!

A szerző közíró

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.