Már megint egy kézben?
Az önkényuralmakkal szemben a demokrácia egyik alapvonása, hogy minden polgár egyenlő jogokkal rendelkezik, nincs különbség köztük származásuk, bőrszínük és szellemiségük alapján. Ez nem jelenti azt, hogy a választáson többséget kapott, kormányt alakító párt, pártcsoport ne az ő embereit ültesse a minisztériumok, az államigazgatás fontosabb pozícióiba. Az viszont már a kevéssé fejlett demokráciákat jellemzi, hogy hiányzik a fékek, ellensúlyok rendszere, hogy az ellenzéket a haza ellenségének tekintik, hogy a közmédiában csak azok kapnak vezető szerepet, azok határozzák meg a mondanivaló jellegét, akik a kormány elkötelezett hívei, hogy elzárják a jobboldali médiumokat saját holdudvaruk azon tagjai előtt, akik jobbító szándékú kritikákat fogalmaznak meg. Az pedig valószínűleg csak az álmodozások kategóriájába tartozik, hogy az országot megkárosító (párt)korrupció felszámolásában kövessük Csehország példáját. Mi még odáig se jutottunk, hogy hivatalosan érdeklődést mutassunk a svédeknél a Gripen vadászgépek beszerzését körüllengő „rémhírek” iránt.
A legnagyobb veszélyt egy kormányzó párt számára az jelenti, ha első számú vezetője – érdembeli konzultációk nélkül – minden döntést magának tart fenn, ha olyan szokásrendszert vezet be, mely még a nézetétől eltérő vélemények kifejtését is megakadályozza, nemhogy érvényre jutását. A kormányfő magatartása, megnyilvánulásai egyértelműen azt jelzik, hogy mindent kézben tart, minden jelentős döntés tőle függ. Demokráciánk kormányváltásai azonban egyértelműen jelzik, hogy a túlzott magabiztosság megbosszulja magát. Képesség ide, képesség oda, a miniszterelnökök bizony számos kapitális hibát követtek el, melyek száma biztosan csökkenthető lett volna, ha nem bíztak volna annyira magukban. Nem lehet tudni, hogy a sok kritikát kiváltó trafikpályázatok bírálatában, a koncessziók odaítélésében milyen szerepet játszott a miniszterelnök. Az a kijelentése azonban aggasztó, mely szerint teljesen természetes, hogy hívei előnyben részesültek. Ezek szerint hazánkban mégsem lennénk teljesen egyenlők? Most már csak az hiányzik, hogy ezt az elvet a kultúra területén és a tudományos kutatás támogatásában is érvényesítsék, akkor aztán vehetitek a vándorbotot, kedves fiatal kollégák.
Az egyszemélyi döntés elve azonban még abban az esetben is érvényre juthat, amikor közvetlenül nem a kormányfő hozza meg a határozatot. Vezető munkatársai, jól ismerve az elveket, amelyeken a döntései alapulnak, maguk is ennek a szellemében tevékenykednek. Azt azonban remélni lehet, hogy közvetlenül nem a miniszterelnök döntötte el, hogy Felcsút környékén kik kapjanak hatalmas földterületeket. Elgondolkoztató viszont, hogy nagyvállalkozók milyen nagy elánnal támogatták az 1800 lelket számláló Felcsút labdarúgó-stadionjának építését és az NB I-be bejutott felcsúti labdarúgócsapatot is. Tartok attól, hogy ebben a nagy adakozásban meghatározó szerepet a miniszterelnök jóindulatának elnyerése játszik, és nem a Felcsút iránti vonzalom.
A jelenlegi hazai helyzet azt tükrözi, hogy a tekintélyuralmi rendszerhez, az egyszemélyi döntésen alapuló országirányításhoz nem szükséges felszámolni teljesen a demokráciát, hiszen az ellenzéki pártok tovább is működnek, van sajtójuk, elmondhatják véleményüket az elektronikus médián keresztül is. Előállhat viszont az a helyzet, hogy az uralmon lévő párt – az ország érdekét hangoztatva –, tovább megy ezen az úton, módosítja a választási törvényeket, ennek eredményeként az ellenzéki pártok a legközelebbi választás után már csak a demokrácia díszpintyeivé válnak, és csupán arra lesznek jók, hogy az uralmon lévő párt kifelé demonstrálja: nálunk változatlanul „többpártrendszer” működik. Ennek megfelelően természetesen kikérjük magunknak, hogy az EU bármilyen vonatkozásban beleszóljon belső ügyeinkbe. Elvárjuk viszont, hogy tovább is biztosítsa az ország működéséhez szükséges tetemes összegeket: egyébként hagyjon bennünket békén.
A közvélemény-kutatások azonban – minden kormánypropaganda ellenére – azt jelzik, hogy bőven vannak ebben az országban, akiket nem sikerült lekenyerezni különféle juttatásokkal, akik elégedetlenek helyzetükkel, akik másfajta demokráciát óhajtanak: a lakosság 56 százaléka kormányváltozást akar. A 2002-es és 2006-os választások tapasztalata alapján tartok attól, hogy az ország lakosságának még ennél is nagyobb része szeretne változást. A kormány számára figyelmeztető lehet, hogy az előrejelzések mindkét esetben a jobboldal győzelmét jósolták, pedig akkor a szavazók bátrabban (!) nyilvánítottak véleményt, mint most. Konzervatív értelmiségként, az emlékezetes 2002-es Kossuth téri nagygyűlés egyik megszólalójaként azt javaslom a kormányon lévő pártnak és vezetőinek: változtassanak eddigi politikájukon. Jó lenne már annak valamiképpen véget vetni, hogy a világsajtó velünk foglalkozzon, bennünket szapuljon, azt az országot, amelyikről 1956 után, majd a vasfüggöny megnyitásakor és a bilincsek lerázásakor oly elismerően írtak. A most elhunyt Horn Gyula miniszterelnököt a németek számtalan kitüntetéssel illeték. Nagy hibát követ el a kormány, ha a Tavares-jelentést és a Velencei Bizottság állásfoglalását hazánk elleni támadásnak, a balliberális erők ármánykodásának tekinti. Hagyjanak fel a régi bukott rendszerre jellemző egyszemélyi irányítással, ne tekintsék kritikusaikat a nemzet ellenségének, hagyják abba a Nyugat elleni szabadságharcot, próbálják helyreállítani az ország nemzetközi megítélését és térjenek vissza a minden szempontból demokratikus vezetéshez. Ha ugyanis ezen az úton mennek tovább, a legközelebbi választáson kellemetlen meglepetések érhetik őket.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
