„Egyik pénteken hívott a főnököm, és azt mondta, hogy a következő hétfőn már nem kell dolgoznom, reggel menjek be elintézni a papírokat, aztán mehetek is haza, sajnos meg kell válnunk egymástól. A főnök rendes fickó amúgy, le is tegeződtünk annak idején, úgyhogy emberi hangon beszélt velem. Kérte, hogy ne haragudjak, de nem tud mit csinálni: a cégtől ki kell rúgnia tizenkét embert, hogy a bérköltséget megspórolja, és azon az osztályon, ahol én dolgozom, én vagyok a legfiatalabb, s mivel fiatal vagyok, könnyen találok munkát.

Képzelheted, Zsolt, hogy azon a pénteken milyen hangulatban mentem haza. Hiába mondtam a feleségemnek vidám képpel, hogy a jövő héten legalább lesz időm lenyírni a füvet, nem nevetett. Egész hétvégén arról beszéltünk, hogy mihez kezdjünk. Szerettem a cégnél dolgozni, az öt év alatt eszembe sem jutott más munka után nézni, és hiába nem kerestem sokat, azért megvoltam. Öten voltunk egy laborban, jól kijöttem mindenkivel, és ha valami hivatalos dolgom akadt napközben, a főnököm mindig elengedett. Kár, hogy az utolsó beszélgetésünk arról szólt, hogy nekem most végem. Mert én úgy éltem meg a kirúgásomat, hogy itt a vége: a városban az én speciális végzettségemhez illő melót nem találok, máshoz meg nem értek. A feleségemmel hétvégén kiszámoltuk, hogy miből mennyit kell visszafogni, hogy enni tudjunk adni a három gyereknek. Arra jutottunk, hogy lemondjuk a tévécsatornákat, nem veszünk több női magazint, és én se járok többet fallabdázni a haverokkal.

Hétfő reggel mentem be a céghez, irány rögtön a munkaügyi osztály, gondoltam, aláírom a papírokat, legyünk túl rajta minél hamarabb, aztán megyek haza füvet nyírni. Ezzel vigasztaltam magam, hogy lenyírom a füvet, ráadásul nem hétvégén, hanem hétfőn. Mert amúgy ettől a falnak megyek: a kertvárosban, ahol lakunk, hétvégén nem lehet pihenni, mert mindenki füvet nyír. Mennék be az irodába, amikor megcsörrent a mobilom: hívott a főnököm. Gondoltam, biztosan el akar köszönni, s még az is eszembe jutott, hogy hátha kapok egy üveg ír viszkit búcsúajándékba. Tudja jól, hogy az a kedvencem. Fölvettem a telót, s kérdezte a főnök vidám hangon, hogy be tudnék-e hozzá menni. Persze, mondtam, s azonnal megsértődtem: hát hiszen mi a büdös francért olyan vidám a hangja az utolsó munkanapomon? Bementem hozzá, mire közölte, hogy bocsi, vissza az egész, nem vagyok kirúgva. Tessék, néztem rá elképedve, mire azt magyarázta, hogy az osztályvezető-helyettesünk múlt pénteken kapott egy állásajánlatot Berlinből, s nagyon szeretné, ha rákerülne a kirúgottak tizenkettes listájára, mert akkor komoly végkielégítés járna neki. Szóval rábeszélte a főnököt, hogy őt rúgják ki helyettem, az meg rendes fickó, belement, kirúgta őt, engem meg visszavett. De nem akárhogy. Közölte velem, hogy mostantól én vagyok az osztályvezető-helyettes, új irodát kapok, ahol csak ketten leszünk, plusz ötvenszázalékos béremelést. Úgyhogy azt kérte, aznap már haza sem menjek, vegyem át az új munkakörömet. Délben hívott a feleségem, kérdezte, hol vagyok, mire mondtam neki röhögve, hogy reggel óta fallabdázom, gondoltam, az igazat úgyse hinné el. Délután ötre értem haza, a feleségem addigra teljesen kiborult, azt hitte, bánatomban iszom valahol. Elmeséltem neki, hogy mi történt, mire örömében a nyakamba ugrott, én meg néztem az udvart, s azon bosszankodtam, hogy a francba, már megint nem nyírtam le a füvet. Hát nem hülye az ember?”