Balog Zoltán semmit sem csinál cél nélkül, így aztán a legkevésbé sem tarthatjuk véletlennek, hogy a Pedagógusok Szakszervezete kongresszusán jelentette be vasárnap: hamarosan megvalósul a pedagógus-életpályamodell – félig. A humánminiszter ezzel két erős üzenetet is postázott a társadalom címére. Egyrészt, hogy lám, lám, ha valaki – kínjában ugyan, de – kitart a tárgyalóasztal mellett és nem próbálja meg beleverni a kormány orrát a hazugságaiba, az elnyeri méltó jutalmát. Másrészt, hogy ha valaki más ezek után, konkrétan két béremelési forduló között, no pláne kampányidőn mégis sztrájkszervezéssel próbálkozna, az jó, ha tudja, hogy az a kéz, amelyik váratlanul ad, bizony ugyanilyen váratlanul elvenni is képes.

Amivel persze rögtön két pedagógus-szakszervezet alól kezdte el kirángatni a szőnyeget: a szívós tárgyalások kompromisszumába belefagyott PSZ és az elhalt sztrájk kudarcát cipelő PDSZ alól is. És a szakszervezetek ilyetén erodálása – ha másra nem is – arra mindenképp megfelel, hogy nekifogjon valamiféle legitimitást kreálni őfelsége majdani ellenzéke, a kötelező tagságon alapuló pedagóguskamara számára.

A szeptembertől bevezetni tervezett pedagógus-életpályamodellről mindeközben most még a legfontosabb dolgokat sem lehet tudni. Hogy például mennyivel is emeli meg a különböző korú, végzettségű és szolgálati idejű tanárok fizetését. Hogy kompenzálja-e, esetleg valóban fölülmúlja az államosításkor sokak által elvesztett cafeteriát, és hogy még akkor is pozitív marad-e a szaldó, amikor mondjuk a megnövelt munkaidőt is belevesszük a képletbe. Vagy hogy miből is fedezik mindezt: Varga úr legfrissebb csomagjából, vagy mondjuk van egy egyelőre homályban tartott B terv is, amelyik iskola-összevonásokról, intézménybezárásokról, az osztálylétszámok további növeléséről, magyarán temérdek pedagógus elbocsátásáról szól.

Minderre a válaszok a miniszteri ígéret szerint is legfeljebb csak hetek múlva kezdenek majd szállingózni. Addig pedig nincs is más dolga a honnak, mint örülni a béremelésnek, és az agyakba vésni, hogy a pedagógus nem a nemzet napszámosa többé, hanem olyan állami alkalmazott, akire egy egész „életpálya” vár. Hogy ez az életpálya milyen anyagi megbecsülést hoz magával, azt – mondom – most még nem tudhatjuk. Azt viszont kötelességünk rögzíteni, hogy a megemelt fizetést egy olyan iskolában ígéri a tanároknak a kormány, amely nem felelős értelmiségieknek, hanem az utasításokat gondolkodás nélkül végrehajtó mamelukoknak lehet csak jó munkahelye. A kormány önnön világképét egyetemes értékként tükröző tanterv, a betűről betűre betartandó tanmenet, a kizárólag a családok megítélésére alkalmas hittan és erkölcstan közötti kötelező választás, vagy épp a szegregáció helybenhagyása ennek az iskolának a leglényegibb sajátja. Ilyen helyen a kötelező négy-nyolc évet sem könnyű lehúzni. Hát még egy életet.