Annyira rossz volt az Amerikai Egyesült Államok nemzetközi megítélése George W. Bush elnöksége után, hogy 2009 elején a hivatalba lépő Barack Obama úgy döntött: olyan külügyminiszterre van szüksége, aki belopja magát az emberek szívébe. Olyan, aki egy másik Amerikát mutat. Ezért esett a választása Hillary Clintonra, még ha a New York-i szenátornak nem is volt nagy diplomáciai tapasztalata. Persze enélkül sem lett volna nehéz dolga: akkoriban Obamát rocksztárként köszöntötték Európában, és már a változás személyében megnyilvánuló ígérete Nobel-békedíjat ért.

A rocksztárról azóta kiderült, hogy ő is csak politikus, és nincs a kezében a csodafegyver, amellyel minden problémát megoldhatna. A retorika valóban változott: immár nincs szó Amerika mindenhatóságáról, és az elnök folyamatosan sürgeti a guantámanói fogolytábor bezárását, valamint a klímaváltozás elleni fellépést. Szolidáris társadalomról, a nők és a homoszexuálisok egyenjogúságáról, transzparens kormányzásról beszél. Beszédei ma is lelkesítőek és helyeselhetőek – miközben folyamatosan ott a feszültség a szavak és a valóság között. Guantámano még mindig működik, átfogó klímavédelmi törvényre nincs esély, Afganisztánban és Pakisztánban pedig drónok harcolnak az ellenséggel. Az Edward Snowden által kiszivárogtatott dokumentumokból pedig kiderült: a nemzetbiztonsági szolgálatok működése minden, csak nem transzparens. Még a felügyeletet ellátó illetékes törvényhozási bizottsági tagok sem tudták pontosan, miről van szó.

Persze a politikai élet megosztottsága, illetve a terror elleni harc, a nemzetbiztonsági érdekek megkötik az amerikai elnök kezét. Nem tehet meg mindent, amit akar – és ez így is van jól, így találták ki az amerikai rendszert.

Ám a legújabb kiszivárogtatott információk, melyek szerint az Egyesült Államok bepoloskázta volna az Európai Unió diplomáciai képviseletét, illetve más baráti országok nagykövetségeit, belenézett internetforgalmukba, illetve speciális antennákkal elfogta kommunikációjukat, már nem söpörhetők le az asztalról az eddig alkalmazott érvvel, mely szerint minderre a nemzetbiztonság érdekében van szükség. Az biztos, hogy nem terroristák után nyomoztak például az európaiak ENSZ-képviseletén New Yorkban, hanem, mint azt Brüsszelben sejtik, a közelgő EU–amerikai szabadkereskedelmi tárgyalásokhoz próbáltak információt szerezni. Ez már ipari-gazdasági kémkedés lenne, épp az, amivel egyébként Washington előszeretettel vádolja Pekinget.

Néhányan halkan megjegyezték Brüsszelben, sejtették, hogy az amerikaiak mindent lehallgattak, ezt belekalkulálták a kommunikációba. A hangosabb többség azonban felháborodott nyilatkozatokat tesz, és attól zeng az európai média: ezt már bizony megsínylik a transzatlanti kapcsolatok. Lehet, hogy lassan elő kellene keresni a Fehér Házban az épp az elmúlt négy évet kipihenő Hillary Clinton telefonszámát. De feltehetően nála is többet segítene végre a valódi őszinteség és transzparencia. Barátok közt ez a minimum.