Azért az érdekes, hogy tavaly novemberben lemondott a bankszövetség éléről Patai Mihály, az UniCredit első embere, mivel a pénzintézetek diktátumszerűen kapták nyakukba a különadókat. Az együttműködésnek azonban állítólag új távlatai nyíltak, ezért ismét a szövetség élére választották. A mostani cunaminál Patai már nem gondolkodott a távozáson, holott a szövetség közleménye szerint most sem volt szó megállapodásról, néhány órával a bejelentés előtt ismerhették meg az őket sújtó intézkedéseket. Csodák csodájára négy nappal később Orbán Viktor fogadta az olasz bankcsoport vezérigazgatóját, Frederico Ghizzonit, aki leszögezte, hogy a bankoknak is ki kell venniük méltányos részüket a teherviselésből, ő pedig optimista Magyarországot illetően – az UniCredit nem kivonulni, növekedni akar.

Ghizzoni úr minden szava alátámasztja miniszterelnökünk pénzügyi szektort érintő tetteit, a bankok túladóztatásáról szóló kirohanások nem tulajdoníthatók másnak, mint a szokásos lobbizásnak, a jól megfizetett bennfentes kör körömszakadtáig védi pozícióját, busás profitját. A szakma levezetései fabatkát sem érnek, a hitelszűke ármány és válaszcsapás. Ha mégsem így van, még figyelemreméltóbb Ghizzoni úr villámlátogatása – hiszen leválását jelzi a többi itt állomásozó külföldi bankcsoportról, amelyek illetékesei eddig finoman szólva jajgattak, központjuktól pótlólagos forrásokat kértek, és most sem gondolják úgy, hogy az új csomaggal az eddiginél is méltányosabbá válik a teherviselésük. Az, hogy az UniCredit itteni vezetője újból a bankszövetség elnöke, a pénzintézetek együttes fellépését sajátos fénytörésbe helyezheti.

Miniszterelnökünk sikeres manőveren van túl, ami több mint egyszeri siker. Leválasztási technikája szerves része annak a szabadságharcnak, amely a felszínes szemlélő számára csak a folyamatos lerohanásban ölt testet. A különalkuk azonban nem vadon teremnek, magvaikat el kell ültetni, figyelni cseperedésüket, s a legfontosabb – nem elsietni a szüretet. Orbán egyre eltökéltebben megy a maga (tév?)útján, s miközben egymást érik a szemérmetlen korrupciós botrányok, nem roppan össze az ország, nincsenek monstre tüntetések, sztrájkok. Megoszt, kikapcsol pártokat, szakszervezeteket, mozgalmakat, de ha kell, megvesz, lecsap, megfélemlít, semlegesít, alakul kar, kamara, kiderül, hogy az engedmény is csak látszat, de addigra elfogy az összetartás, lanyhul a közfigyelem, az amúgy is csekély szolidaritás. Demján Sándor másokkal egyetemben megismerkedhet a „húzd meg, ereszd meg” szeszélyes játékszabályaival, mert a fák nem nőhetnek az égig – hol adunk, hol elveszünk. Marad az orbáni erő és eltökéltség, amit érzékelnek a gazdaság szereplői, akiknek tőkéjük, eszközük van ebben a közegben – sem az egyiket, sem a másikat nem tudják egy csapásra kivinni, leszerelni, de takarékra tenni sem olcsó mulatság, különösen, ha nem látni a végét, pláne a felmentő seregeket.

Ezért mégiscsak előfordulnak kiköltözők, leépítők, országot elkerülők. De úgy tűnik, eljön a betakarítás, a „felnevelt” különalkuk szürete is. Más néven, de továbbra is értesülünk majd valamennyiről – csak arról nem, hogy mennyibe kerültek. És ami még fontosabb: mi lesz a következményük.

Kivételesen általánosítsunk: nem csak a gazdaságban.

Frederico Ghizzoni