Színházi este után nyitnám a lakás ajtaját. Zár intakt, kulcsok működnek, mégsem nyílik. Azaz csak résnyire. Belesek: a cipősszekrény valahogy odacsúszott az ajtó elé, első gondolatom, földrengés volt, de hogy nem éreztük a színházban, ekkora rengés Pesten is, Budán is kiverte volna a biztosítékot, talán még a Gellért-hegy is belecsúszott volna a Dunába, ahogy ezt a japánok megjósolták annak idején. Fél kézzel felkapcsolom a lámpát, a résen belátok a hálószobába: szoba feltúrva, ruhák a földön, villámcsapásként ér a felismerés, ez betörés. De nem szokványos, az biztos. Lakásom ugyanis egy társasház második emeletén van, a tettes az erkélyajtót benyomva lépett be, de hogyan jutott fel a második emeletre? A rendőrség (dicséretes módon) húsz perc alatt megérkezik, a helyszínelők végigjárják a lakást, konstatálják, hogy a betörő nem a bejárati ajtón keresztül érkezett (ezt én is megállapítottam, pedig nem vagyok nyomozó), majd lemennek a kertbe, és néhány perc múlva kiderül, az ipse a villámhárítón mászott fel, onnan ugrott át a másfél méter távolságra lévő balkonra. Nem volt sok ideje: sötétedés után, este kilenckor mászhatott fel, s én tíz óra után már otthon voltam. Egy óra elegendő volt számára ahhoz, hogy kompletten feldúlja a lakást, kirámolja az összes szekrényt, megtalálja a családi ékszereket, és lenyúlja a laptopomat. Majd, ahogy jött, leereszkedett a villámhárítón a kertbe, és a kerítésen keresztül távozott. A nem mindennapi teljesítmény bámulattal töltött el. Még akkor is, ha (a rendőrök szerint) akrobata, légtornász vagy sziklamászó lehetett az illető, mégiscsak az életével játszott, amikor több mint tíz métert kúszott fel és le a rozoga villámhárító dróton, és ugrált a magasban ide-oda. Elképzeltem magamban a csenevész fiúcskát, akit bűnös környezete kényszerített a lélegzetelállító mutatványra, és szívem máris szánalommal telt meg. Egye fene a családi ékszereket, úgysem hordtam őket már jó ideje, békésen lapultak egy dobozban a fehérneműs szekrényben, jobban sajnáltam a laptopot, melyen szorgos munkálkodásom dokumentumai sorakoztak. De a rend éber őrei kiábrándítottak: nem valószínű, hogy egy gyerek ilyen profi módon tud feldúlni egy lakást, ráadásul ilyen rövid idő alatt. A lábnyomok szerint a tettes felnőtt volt, egyedül és persze kesztyűben dolgozott. A villámhárítós megoldás ugyan nem túl gyakori, de megnyugtattak, az ereszcsatornán való felmászás sem annyira ritka. A hegyvidéken, ahol lakom, ez már a sokadik: szinte minden házban előfordult valamelyik változat. Ettől persze cseppet sem lettem nyugodtabb, még akkor sem, ha tudtam, tőlem már nem tudnak elvinni semmit. De egy másik betörő ezt nem köteles tudni. Kezdtem gyűlölni a pókembert, főleg, hogy a nyomozók szerint a betörésnek ez a válfaja nem tipikus megélhetési bűnözés. Inkább fiatalok brahibűncselekménye, „na, meg mered-e csinálni?”, s a szajrét utána elisszák. Az alattam lakó Lujzi néni szerint a szomszéd házban lakó tetkós fiúk az értelmi szerzők, ők állandóan buliznak, és naponta viszik az üres sörösüvegeket a sarki konténerbe, de a rendőrök kiábrándították: ez még nem elegendő bizonyíték ahhoz, hogy rács mögé dugják őket. Dolguk végeztével elvonultak, én pedig elkezdtem gondolkodni az önvédelmi megoldásokon. Volt rá időm bőven: a betörés után napokig nem tudtam aludni, éjjelente az a kényszerképzet gyötört, hogy mászik a pókember felfelé a villámhárítón, és lendül befele az erkélyemre. A rendőrök által javasolt megoldás: szervezzünk önkéntes házőrséget, melyben éjjel-nappal rotációban váltjuk egymást. Ez a ház lakóinak átlagéletkorát tekintve nem tűnt túl életszerűnek. A riasztó beszerelését szintén elvetettem, ismerősi beszámolók szerint akkor is képes visítani, ha fúj a szél, és ez a riasztóval felszerelt szirénázó autókat hallgatván nem is annyira valószínűtlen. Több okból lemondtam a villámhárító szöges dróttal való betekeréséről is: részben, mert manapság szöges drótot egyáltalán nem lehet kapni, másrészt kissé körülményes lett volna tíz méter magasságban feltekerni (hacsak nem kérem meg a már rutinos pókembert erre a feladatra), harmadrészt, ha az illető a mászás során netán elvágja a kezét, súlyos testi sértésért még engem kasztliznak be. Némi tapasztalatgyűjtés után lemondtam az erkélyen mozgásérzékelő lámpa felszereléséről is, hiszen (barátaim szerint) egy macska is aktivizálhatja, és rám hozza a frászt, ha éppen elaludnék. Kizárásos alapon maradt tehát a rács. Azt hittem, a rácskészítő mester meglepődik majd, hogy a második emeleti erkélyajtóra szeretnék biztonsági rácsot, de nem. Felajánlotta, hogy az összes ablakra is szerel, ha akarom, beleértve a negyvenszer negyven centis kis fürdőszoba ablakot is, tekintve, hogy ez közel van a villámhárítóhoz, de nem tudtam elképzelni a hátralévő életemet egy kalitkába zárva, mint egy kanárimadár. Maradtunk tehát az erkélyajtónál, belülről nyitható-zárható ráccsal, most aztán hoppon marad a betörő. Elképzeltem a pókember csalódott képét: mászik, mászik, átlendül, és ott a rács. Ez némi elégtétellel töltött el. Azóta lett új laptop: a korszellemnek megfelelően rögzítő lánccal ellátva, a gázcsőhöz lakatolva. A számzáras szerkentyű ugyan egy kicsit bonyolult az egyszerű halandó számára, s csak remélni lehet, hogy a betörő számára is az. A környék biztonsági felszereltsége a pókembernek köszönhetően mindenesetre ugrásszerűen javult, a rácsos ember forgalma fellendült, a rendőrök nyugodtan alhatnak.

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.