Rálőttek a rendőrök egy dühöngő férfira múlt pénteken a szombathelyi kórház pszichiátriáján. A beteg azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja az épületet, ha nem adnak szabad elvonulást, ha nem engedik haza.

Haza, haza... de mi például itt vagyunk otthon!

Ahol lassan megszokjuk a kormányfő frusztrációját, amely a populizmus értelmetlen lazaságával igazságosabb társadalmi teherviselésnek mondja a bankok és a multinacionális cégek különadóit. Megszokjuk azt is, hogy az általa átkozott unió támogatásaival mentené a pangó magyar gazdaságot. Egyszerre volna hajlandó a haldokló jóléti államok intenzíven felgyorsult integrációjában „másokkal közösen gyakorolni a nemzeti szuverenitás bizonyos szegmenseit”, miközben szuverén módon kormányozná tovább a saját országát. Mintha a magyar ellenzéken kívül akadna bárki más, aki ezt magának akarná.

Ám legyen: politikai taktika, ha olyan is, amilyen.

Hanem a múlt héten Trianon-emlékművet avatott Táton a kormányfő egyik legbefolyásosabb szellemi partnere, a házelnök Kövér László, aki hatalmas történelmi hátteret mázolt a kormány tudathasadásos politikája mögé. Azt mondta: 1867 óta a magyarság mindig vesztes alkukat kötött, az ajánlatokat mindig a történelem tette. Az első 1867 után fogant, a századfordulóra erősödött meg, és 1918–1920 között szegezték a magyarság torkának: ha lemondanak történelmi országukról, visszakapják 1526 óta nem létező önálló államukat, önálló és nemzeti életet élhetnek. A magyarság a nyomasztó idegen túlerővel szemben és a nemzeti összetartozás hiányából fakadó belső erőtlensége miatt kénytelen volt elfogadni az alkut. A második ajánlat 1947–48-ban érkezett brutális erővel, és 1956 után bomlott ki a maga teljességében. A lényege Kövér szerint az volt, hogy miután a magyarok lemondtak történelmi országukról, mondjanak le a nemzetükről is. Cserébe megmarad az államuk, igaz, hogy szocialista állam lesz, de még a legvidámabb barakká is válhat a kommunizmus lágerében. A magyarság a fojtogató szorításban és a nemzeti összetartozást üldöző belső meghasonultság hatására ismét kénytelen volt elfogadni az alkut. A harmadik alkuajánlat ebben az értelmezésben 1989–90-ben érkezett, elegánsnak és barátinak tűnt, de igazi célja ismét csak fokozatosan bontakozott ki. Miután a magyarok lemondtak a történelmi országukról, lemondtak a nemzetükről, mondjanak le az államukról is. Ezért cserébe tagok maradhatnak egy olyan fogyasztói közösségben, amelynek – Kövér László interpretálásában – nem szabad hinnie sem istenben, sem hazában, sem családban. Így vált majdnem lehetségessé alig egy évszázad alatt kiforgatni egy nemzetet önmagából, történelmi országából és nemzeti államából. Csakhogy: a magyarság 2010-ben úgy döntött, a harmadik alkuajánlatot nem fogadja el. Így fest a házelnök történelmi freskója.

Ideje kimondani: kezdjük tisztán látni a pszichiátria rácsait. Kezdjük érezni, hogy legszívesebben mindent felgyújtanánk magunk körül: haza akarunk menni. Már csak azt kellene tudni, hová.