Kis János átfogó kiegyezésre vár, Lengyel László megelégedne egy kisebb paktummal, Csizmadia Ervin nemzeti minimummal; azután ott vannak még, akik már egy icike-picike kompromisszumnak is örülnének, tűzszünetnek, nyugalomnak, békécskének, vagy csak annak, hogy néhányan kiliheghessék magukat az üldözésben vagy a menekülésben; mert már abban sem biztosak, hogy éppen melyiket művelik.

Azután itt van az ellenzék néhány prominens politikusa, ők mind az Orbán Viktortól való távolsággal mérik magukat, egy kényszeredett kézfogásban, egy temetés miatt létrejött találkozóban vélik fölfedezni, hogy fontosabbak a vetélytársaknál, így amikor a Fidesz az egyiküket támadja, a másik néma marad.

Orbán ma már nem a ’98-as telefonkönyvek cseréjénél tart. A legkisebb vigyázatlanság is láthatóvá tehet bizonyos kétségmennyiséget, ami árthat az előmenetelnek. A befolyás kevés, a függőség rendszerét kell kiépíteni, amelynek fontos eleme, hogy a parancsnokok között se érezze magát senki biztonságban. A rezsim leválthatatlanságának esélyét ugyanakkor napról napra növelni kell, ezt táplálja az állandósult izgalmi állapot, a harc, az akció, rövidre szabott szünetekben az éberség – a hegemónia túlbiztosítása.

Ebben a kontextusban a konszenzus a lemaradók ideológiája. Meglehetősen hosszú és kacskaringós út vezetett a Békejobbtól a békemenetig – 2000-ben a plakáton még öten álltak, mára két kivétellel kihullottak a rostán. Akik tüdővel és lélekkel egyaránt bírták a váltást, megtanulták, hogy egy katona nem szédülhet ki a sorból, azt pedig végképp nem szabad éreznie, hogy mindjárt itt a fegyverszünet, feleslegessé válik, bóklászhat a senki földjén, s a végén az fog jól járni, aki a vonalak mögött barátkozott. Éppen ezért az utolsó töltényig védeni kell a harci morált, még akkor is, ha az adott helyen és időben kárt okoz (Zugló, Esztergom – bár úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben a töltény elfogyott).

A vezérkarban viszont lehet néhány ember, akinek megengedhető egy-egy kiruccanás, félmosoly, engedmény, amolyan csalfa reménysugár, amelyik hirtelen kihuny, hogy egy váltótársnak adja át helyét. Jó, ha lényegtelen mozzanatok felértékelődnek, kombinációkra adnak okot, úgymond stílusváltásra, amely az ellenfelet megtéveszti, sőt akár bomlaszthatja is, mert akit körükben ilyen „kitüntetés” ér, az boldogan dicsekszik vele, és nem törődik a mellette állóval, akire ez idő alatt tovább záporozhatnak a golyók. Azt látja, mindent megtehet – lassacskán már csak a maga állította korlátok szabnak irányt, módszert, sebességet. És elnézve a hadtápot, az utánpótlásvonalakat, a szükséges eszközök hiánya fel sem vetődhet.

Miért bújna ki a vezér a bőréből, miért adná föl ábrándjait, ha az idő, a felmérések az ő stratégiáját erősítik? Ma még a 2002-es váratlan vereség sem intő jel a számára, mert más a pálya, az ellenfél meg saját térfelén egy kapuzik. Nincs az a botrány, amely komolyabb sebet ütött volna csapatain. A választásokig tesz majd néhány óvatosabb lépést – akár bel-, akár külföldön. Az elemzők megkönnyebbülten irányváltást emlegetnek majd, becsapta őket elégszer. Nem az elmúlt négy évet akarja 2014-ben igazolni, hanem azt a Magyarországot tovább építeni, amelynek alapjait a rendszerváltás húsz évét félresöpörve lerakta.