A „szegény” páciens, ezt a balul sikerült hálapénzadást – szokatlan és érthetetlen módon –munkaadójának jelentette, akinek vitorlás hajóján az orvoshoz fordulást okozó baleset történt, és aki a paraszolvencia-skandalumot eljuttatta a médiához. Ezt követte az össznépi felháborodás és a sebész elkerülhetetlen (mellesleg erkölcstelen és jogszerűtlen) eltávolítása (szerencsére nem a szakmából, hanem csak) az adott intézetből. Arról nem szól a fáma, hogy betegünk hogyan került munkaadójával ilyen családias kapcsolatba, és nem láttuk magát a nagylelkű munkaadót, mert nyilvánvaló, hogy a tízezrest ő húzta ki a gurigából, gondolván, az állami hentesnek ennyi jó lesz. Azt is jó lenne tudni, hogy a munkaadó úr (és rabszolgái) mit teljesítenek egy tízesért. Mindez azonban feltételezés, akkor is, ha négy évtizedes orvosi praxis áll mögöttem. Véleményem tehát – mivel a szereplőket személyesen nem ismerem, kizárólag az esetre korlátozva –az, hogy a megbélyegzett orvos sem jogi, sem erkölcsi tekintetben nem marasztalható el. A paraszolvencia –akár tűrt, akár támogatott – mértékének kifogásolása nem lehet erkölcsi kérdés. Az sem jó érv, hogy a sebész az összeg kicsinylésével azt akarta elérni, hogy a páciens (netán a „bőkezű” munkaadó) a kontrollnál szolváljon (fizessen, folyósítson) többet. Ugyanis a hálapénz keletkezése óta mindig egyfajta garancia-előfizetés volt. (Egyébként nekem a Toldi-történet jutott eszembe: amikor az éppen „homeless” Toldi a dühöngő bikát „vágószékre voná, két szarvánál fogva”, a mészároslegények egy darab nyers májjal hálálkodtak; meg az, hogy a vak koldus pléhdobozába nem becsületes dolog kabátgombot dobni.)

Ám az az igazán elgondolkodtató, hogy sem a „szakma”, sem a politika 23 éve nem képes (legalább elvekben) helyre tenni a magyar egészségügy legnagyobb rákfenéjét, a paraszolvencia-ügyet, vagyis azt a kérdést, hogy az orvosok és az ápolók nem szentek, hanem emberek, akik esznek-isznak, és akiknek – a kapitalizmusban – semmi sem jár ingyen. A politika tartózkodása a minden pártra jellemző (de korántsem egyforma mértékű) populizmussal magyarázható. (Kivétel a Gyurcsány–Molnár-féle reformkísérlet volt, amelynek a szociálisnak nevezett, valójában populista népszavazás vetett véget.) A magyar honpolgárok túlnyomó többsége ugyanis az egészségügyet jótékonysági alapon működő szervezetként ismerte meg a létezett szocializmusban, és ez az ideálja ma is. (Természetesen nem volt az, a különféle paraszolvencia-formák nélkül még végletesebben züllött volna le.) A rendszerváltás első kormánya nemhogy nem igyekezett leszámolni ezzel a hazug felfogással, ellenkezőleg: a kórházak szentekről való újraelnevezésével meg is erősítették a karitatív tevékenységről szóló hamis tudatot. A mostani (egyéb, nem jelentéktelen hibái és bűnei mellett) kőpopulista kormánynak az egészségügyet visszaállamosító törvénykezése is azt a hazugságot sugározza, hogy a gyógyítás hit, erkölcs és akarat kérdése, a pénz szerepe bátran elhanyagolható. Valójában a helyzet éppen fordított: vagyis egyre fontosabb a pénz.

Az államosítás magyarázza azt is, hogy az orvoskar pozícióban lévő és pozícióját nem ok nélkül féltő tagjai – akiknek nem kis csoportja szintén (kevesellt!) hálapénzből élt anno, és, horribile dictu: él ma is – templomi kórusként visszhangozza a fondorlatosan aljas törvény szellemét: a hálapénz elfogadása törvénytelen, de engedélyezhető. (Mit ad Isten, minden kórházigazgató minden klinikusnak engedélyezi.) Így él(ősködik) a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Más írásaimban (e lap hasábjain is) részletesen ismertethettem nézeteimet a hálapénz eltűnéséhez vezető reformokról. Most csak az (állítólag független) Magyar Orvosi Kamara testületi állásfoglalását várom. Remélem, a meghurcolt sebész, aki kötelezően e nagybecsű köztestület tagdíjfizetője, hozzájuk fordul. Azt persze nem remélem, hogy (minimum erkölcsi) igazságot szolgáltatnak neki.

*A szerző orvos.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.