„Ezt a csatát megnyertük” – hangoztatta büszkén a kormányfő, amikor a múlt héten az uniós pénzügyminiszterek tanácsa megszüntette a túlzottdeficit-eljárást Magyarországgal szemben. Érthető, hogy Orbán Viktor elégedett; hiszen elérte azt, amire elődei éveken át képtelenek voltak. Abban sincs semmi meglepő, hogy erről annyi bőrt akar lehúzni, amennyit csak lehet.

Most megint levelet küld nekünk, amelyből az is megtudhatja, hogy mit köszönhet a miniszterelnöknek, aki amúgy nem mutatott sok érdeklődést a történtek iránt. A kormányfő nem hagyja ki a lehetőséget, hogy mindenkinek személyre szólóan a tudtára adja: nem vívja hiába a „szabadságharcot”. Most a szerinte „velünk gyakran nem túl barátságos” Európai Unió is kénytelen volt elismerni, hogy a magyar gazdaság „jó irányba tart”. Ezt az is megérti, aki kevésbé járatos a makrogazdasági összefüggésekben.

A GDP-adatok persze sokkal rosszabbul festenek, s a munkanélküliek, vagy a közszférában évek óta változatlan fizetésért foglalkoztatottak százezrei sem optimisták. Meg azok sem, akik látják: az eljárás alóli szabadulásnak igen nagy ára volt. A különadókat mi fizetjük, s a bérből és fizetésből vagy nyugdíjból élő milliókat sújtja, hogy az unortodox gazdaságpolitika esélyt sem ad a növekedésre. A rezsicsökkentés csak szépségtapasz.

Orbán azonban vélhetőleg nem a szkeptikusokhoz akar szólni, hanem ahhoz a kétmillió Fidesz-hívőhöz, akiknek bizonyára melengeti a keblét a tudat, hogy „legyőztük” a nagy uniót. Akiket folyamatosan lázban kell tartani, s akiknek időről időre meg kell mutatni, hogy figyelnek rájuk.

Jelezni: a párt hálás nekik a kitartó és kritikátlan támogatásért. A többiek csak beleesnek a szórásba.