Egy ilyen kalandban volt részem azonban pár napja, amikor az Orczy tér modern épülettömbjének tövében ballagtam a villamosmegálló felé. Két hagyományos öltözetű oláh cigány asszony ment előttem, egyik kezükkel lépésről lépésre a botjukra támaszkodva, a másik oldali vállukra akasztott batyuval, jellegzetesen enyhén görnyedt testtartással. Az egyik idősebb volt, neki elhisszük, hogy fáj a lába, dereka, háta, míg a másik, a fiatalabb, feltehetőleg a lánya, kissé groteszk látvány volt. Furcsán állt kezében a fokos, az enyhén görnyedt hát sem illett szép fiatal arcához. Ő még nem idősödött bele ebbe a vidámnak semmiképpen nem mondható tradicionális asszonyszerepbe. Két férfi ment mellettük üres kézzel, ők nem is illettek a képbe, mintha csak alkalmilag csatlakoztak volna hozzájuk.

Gyermekkoromban sokszor láttam ilyen házaló asszonyokat botjukra támaszkodva, hajlott hátukkal azt a benyomást keltve, hogy súlyos teher van a batyuban. Halk szóval kínálgatták áruikat – fésűt, zsebtükröt, varrókészletet, mosdószappant. Az áruért természetbeni fizetséget kaptak, ezt elnyelte a batyu, közben a botjukkal hadonászva igyekeztek távol tartani a vehemensen támadó, gazdáik által nem fékezett kutyákat. Őket nem hívták be, nem ültették le, nem kérdezgették a titokzatos cigány világra kíváncsi parasztasszonyok. Nem kínálták őket pohár vízzel vagy tejjel, nem beszélgetett velük senki, jórészt idegenek voltak ebben a világban. Ez a meghatározóan rideg fogadtatás indokolta a botot, s ezt a szomorú szellemet érzékelhetjük ma is, ha ilyen vagy ehhez hasonló látvánnyal szembesülünk.

Ezt a szomorúságot éreztem én is, amikor Kállai Ernő ombudsmanhelyettes nyilatkozatát olvastam Minden pártnak lett egy cigánya cím alatt. Igen, lett. Lett annak idején az MSZMP-nek, nem egy, hanem több, egy egész csapatra való. Egyrészt a Hazafias Népfront környékén, másrészt a gyárakban, üzemekben, vállalatoknál, a különböző munkahelyeken. És lett cigányuk a rendszerváltó pártoknak. Mivel nem szeretem magamat ismételni, most csak hivatkozom arra, amit már többször, több helyen megírtam, hogy tudniillik a cigány emberek történelmi-kulturális okok miatt nincsenek felkészülve a polgári, képviseleti demokrácia intézményeinek használatára. Ők kimaradtak abból a fejlődéstörténetből, amely ezeket az intézményeket ki-, illetve megérlelte. Időre van szükségük az átálláshoz, nem kevésre. Mivel a demokratikus pártokat a saját szakértőik nem világosították fel erről, mára az egész magyar cigánypolitikát elborította a dilettantizmus, ami ellen nincs eszköze a ma már létező, felnőtt módjára gondolkodó roma írástudóknak sem. Igen, írástudók. Mert értelmiségiek, okos, rátermett, vezetői kvalitásokkal felruházott emberek voltak a szóbeliség viszonyai között is, de ők is három kereszttel „írták” alá a nevüket a hivatalos dokumentumokon, és ennek megfelelő volt a gondolkodásmódjuk, világképük is. Nem volt szükségük kisebbségi, egyesületi törvényre, költségvetési támogatásra, csak a józan eszükre támaszkodtak, tapasztalataik, életismeretük alapján hozták döntéseiket. Volt politikai érzékük. Jól képviselték a mögöttük álló vagy éppen dolgozó emberek érdekeit, akik viszont maradéktalanul megbíztak bennük. Alkalmatlan ember egy pillanatig sem maradhatott volna ebben a pozícióban. Ezt a fajta valós érdekképviseletet teszi lehetetlenné napjainkban a politika rákfenéje, a kontraszelekció, aminek következtében alkalmatlan bábokat látunk felelősnek mondott pozíciókban, beosztásokban. Ez a ránk sózott „társadalmi integráció” gyümölcse.

Kállai Ernőnek az a megállapítása, miszerint a cigányokra kellene bízni – a megfelelő elvi és gyakorlati állami támogatás biztosítása mellett – a saját ügyeik vitelét, gondjaik megoldását, helyénvaló javaslat, csak a többség által konstruált hatalmi gépezet ezt a lehetőséget nem fogja nekünk megadni. Nem fogja kiengedni a kezéből a kontraszelekció eszközét, még akkor sem, ha az történelmileg már túlhaladott és szégyenletes a ma már jól funkcionáló nemzetközi ítélőszék előtt. Ez ügyben érdemes lenne körülnézni a nálunk sikeresebb országokban. Például Spanyolországban, Franciaországban, Írországban, Finnországban, Angliában, Németországban vagy az USA-ban. Gyanítom, tanulhatnánk tőlük ezt-azt.

Azt is tisztázni kellene, hogy a diszkrimináció tilos-e nálunk, vagy szabad. Mert ma nem tudhatjuk, hogy mihez tartsuk magunkat. Miért nincs nálunk diszkriminációellenes törvény? Miért változtatták az eredeti elnevezést egyenlő bánásmód törvényre? Mi különbség van a két megfogalmazás között? A válasz a következő idézetben rejlik: „erősen óvjuk magunkat attól, hogy a rasszista Magyarország képével riogassunk. Az azonban szomorú, hogy az ügy kacskaringóit követve nem akadtunk nyomára annak, hogy egyetlen párt vagy civil szervezet hangosan kiállt volna a rendre csak támadott központ mellett (az Ózdra tervezett Nemzetiségi és Roma Kulturális és Módszertani Központról van szó). A szótlanság alighanem szégyenletes félelmet jelez attól a frusztrációtól, amely rejtett vagy nyílt, de létező cigánygyűlöletre sarkallja a nemzet mind nagyobb részét, s amely a közelgő választásokra tekintettel megalkuvásra inti kevésbé az országos, de annál inkább a helyi politikát” (A „cigány kultúrgyár”, Népszabadság online, 2013. 05. 17.). Ami pedig a felnövekvő roma közösség esélyeit illeti, én nem lennék büszke arra, ami a Gandhi Gimnáziumban történik. Mert ez a gimnáziumnak nevezett hatosztályos tanoda húszéves fennállása óta nem tud felmutatni egyetlen diplomást sem, egyszerűen azért, mert már megalakulása pillanatában megszállta a politika, azóta egy pillanatra sem hagyta el, és ma sincs esze ágában átadni helyét a szakmának. De kíváncsian várom a fejleményeket a Farkas Flórián által átvett szolnoki, sziráki és tiszaburai iskolákban is.

Ami pedig a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, a Mathias Corvinus Collégium és a Századvég Alapítvány által összehívott konferencián történt, amiatt mindannyian szégyellhetjük magunkat, de különösen az a kurzus, amelynek ilyen szakértői vannak. Csak remélni tudom, hogy a katolikus újságírók véletlenül kerültek oda, vagy félreértés a névválasztásuk. Mert ami ott elhangzott, az nagyon távol áll a kereszténységtől.

A szerző romológus

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.