A nácik remélik, hogy eljön majd az ő idejük, amikor egyértelműen nácik lehetnek. Addig kétértelműen nácik. Lássák őket nácinak, akiket ez vonz, és (egyelőre) ne lássák őket annak, akiket ez (reményeik szerint: egyelőre) riaszt. Tudni is, tagadni is lehessen, hogy ők szólnak a Hitlert és Szálasit dicsőítő Kuruc.infóból.

Tagadják is a holokausztot, meg nem is. Úgy fogalmaznak, hogy abból a tagadást semmiképp se lehessen kimutatni, de mindenképpen ki lehessen érezni. Nem kell ehhez sok ész, nem nagy mutatvány, de hálás. „Nem mondhatjuk ki a tudjukkik miatt, de tudjuk, amit tudunk.” Ez sokkal hatásosabb kommunikációs pozíció, mint a nyílt tagadás. Nincs bizonyítási teher. A cinkos összekacsintás köztudomású igazsággá avatja a legordasabb hazugságot. Elvégre a tiltott gyümölcs „köztudomásúlag” az igaz tudás gyümölcse. Az ordas sunyisággal szemben hatásosan és hitelesen kommunikálni nehéz, hápogni, közhelyeket szajkózni és feljelenteni pedig egyszerű.

Annyit is ér. Aki ama gyümölcs mérgezettsége helyett a tiltottságát hangsúlyozza, a szólásszabadság korlátaira próbál támaszkodni, ügyész után kurjongat, önmagát teszi nevetségessé, és a sunyiságot hitelesíti. Megajándékozza a nem tagadva tagadókat az üldözöttség meg az ártatlanság látszatával is. Az elsővel, mikor feljelenti őket, a másikkal, mikor a feljelentést elbukja. Mert ilyen feljelentést csak elbukni lehet. Szerencsére.

A nácik nem óhajtják, hogy minden magyar iskolásnak megmutassák Auschwitz-Birkenau halálgyárát. Ez érthető. (Nekem is vannak fenntartásaim, de egészen más okokból.) Az egyik jobbikos a minap így érvelt: „Vannak kritikák azzal kapcsolatban, hogy a történelmi emlékhely kialakítása mennyire felel meg a valóságnak. Bizony nem aggálymentes ennek a helynek a kialakítása.” Ilyesmit már mondott korábban is.

A frakciótársa pedig a múlt hétfőn azt fejtegette, hogy adtak már elég pénzt az „úgynevezett holokausztáldozatoknak”, nehogy már újabb összegeket fordítsanak a közpénzből Auschwitzra, amikor a Terror Házában is éppen elég jól bemutatják azokat a szörnyűségeket, amik történtek. A „szörnyűséggel” lefedezte magát, az „úgynevezettel” meg kifejezte magát. Így kell ezt csinálni.

Steiner Pál szocialista képviselő minden alkalommal fölszólította az ügyészt, hogy indítson eljárást, mert ez holokauszttagadás. Siralmas. Mert egyrészt persze hogy tagadás a kommunikációs hatást tekintve. Másrészt persze hogy nem az a szavak egzakt jelentését tekintve. Büntetőeljárást pedig csak egzakt tényekre lehet alapozni, különben bármelyikünket bíróság elé sodorhatna a szubjektív értelmezés önkénye. Sok-sok demokratát és antifasisztát, akinek a Terror Házával vagy a Páva utcával baja van. Kádár apologétáit, akik az ’56 utáni megtorlások áldozatait emlegetik erős szkepszissel. Ahol egy emlékhely kiállítását nem lehetne vitathatónak nevezni, ahol egy „úgynevezett” jelzővel büntetőeljárást lehetne indokolni, ott már nem kellenének nácik a szabadság fölszámolásához.