Rendszerváltozás utáni történelmünk katartikus pillanata lenne az, amelyben valaki a földtörvény körüli viták közepette kiállt volna azzal, hogy mindazért, ami a lehetetlen magyar birtokviszonyok ügyében történik, mi, döntéshozók vagyunk a felelősek. Mindenki, aki az állítólag legnagyobb értékű nemzeti kincsünk viszonylagos értékvesztésében jogszabályok megalkotásával, elfogadásával vagy alkalmazásával 1990 óta közreműködött.

A magyar termőföld viszonylagos olcsósága abból fakad, hogy forgalma nem kötődik használati jogaihoz. A földtulajdonosok bő kétharmada kizárólag úgy kapcsolódik a termeléshez, hogy a birtokán gazdálkodótól bérleti díjat szed. Jó sokat: ma a jobb területek éves használati díja eléri vagy meg is haladja a teljes uniós normatív agrártámogatás összegét, és ezt a bevételt még csak bevallani sem kell, nemhogy adózni utána. A mostani kormányzat erőtlen kísérletet tesz arra, hogy a földforgalomban kedvezményeket kapó földműves fogalmának bevezetésével közelítse egymáshoz a földtulajdont és annak használatát. Mindez azonban addig semmit sem ér, amíg a termelőszféra többsége ki van zárva a birtokszerzés lehetőségéből.

Az egészet akkor rontották el, amikor a kárpótlás és a szövetkezeti vagyonnevesítés során úgy mérték szét a magyar táblákat, hogy az új tulajdonosokat semmiféle művelési kötelezettség nem terhelte. Értelmetlenné vált termőföld iránti elkötelezettségről, a jó gazda gondosságáról beszélni, hiszen a tulajdonosok nagy része azt sem tudta, pontosan hol is az ő birtoka.

Ami most zajlik, ügyetlen próbálkozás a piaci viszonyok jogszabályi átformálására, pedig mindenki tudja: a befektetői pénz így is, úgy is megtalálja a maga útját. Egy olyan országban „földműveseket” emlegetni, ahol a két és fél millió tulajdonos kezében levő hétmillió hektár területet valójában csak 250-300 ezer regisztrált vállalkozás, családi és egyéni gazdálkodó hasznosítja, értelmetlen. Ahogy dán vagy francia példákat felhozni is az, hiszen ott a gazdálkodás és a tulajdon a területek legalább nyolcvan százaléka esetében szoros és szinte csak örökléssel megszerezhető egységet alkot.

A spekulációs földszerző tőkének azért fő célpontja ma a magyar határ, mert birtokviszonyainkban mindenki mindenkinek ellensége, könyékig ér a korrupció, és a tényleges gazdálkodási viszonyokról érdemi beszámolóval senki nem tartozik senkinek. Földadóról pedig, amely ezt rendbe tenné, még beszélni sem szabad. Pedig egy olyan földadórendszer, amely a saját területek használóit nullaszázalékos kulccsal segítené, a munka nélkül birtokjövedelmet szerzőket pedig közteherviselésre kötelezné, hamar összegereblyézné a viszonyokat.

Ehhez bátorság kéne. Elismerni, hogy ami van, az tarthatatlan. Hogy hozzá kell nyúlni a munka nélkül szerzett százötvenmilliárdnyi adómentes birtokhasználati jövedelemhez. Ez nehezen elképzelhető. A tulajdonosok mértékadó köre ugyanis abban a parlamentben nyomja a gombokat, ahol az ilyen döntéseket meg lehetne hozni.