Most, a nyári szünet kezdetén pedig mintha csökkenne a harci kedvük (bár a háttérben folytatódnak szemináriumaik és klubvitáik).Marad-e ez az aktivitás egy kis, marginális csoport ügye, vagy kifejlődhet-e belőlük egy nagyobb tömegeket vonzó mozgalom? Lehet-e párhuzamot vonni a maroknyi liberális diák mozgolódása és ’68 nagy hatású kulturális diák-tömegmozgalmai között? A különbségek közül az egyik legfeltűnőbb a társadalmi-politikai felhajtóerők és a részvételi aktivitás közötti nagyságrendi és minőségi eltérés.

A ’68-asok mozgalmának hátterében hatalmas bel- és világpolitikai feszültségek húzódtak. A viták a növekedési határait lassan elérő jóléti kapitalizmus válságairól szóltak. Állt még a hidegháború, zajlott a vietnami konfliktus, robbant a harmadik világ, megölték Martin Luther Kinget. Csalfa reményt adhatott az alternatív társadalomszerveződésre a prágai tavasz, hamis mintát a dinamikára a kínai kulturális forradalom. Ilyen politikai háttérben jöttek létre a tiltakozás erős korporatív szervezetei: a ’68-as diákmozgalmak politikai ereje nagy diák szakszervezetekre (Franciaország) vagy nagy, választott, politikai pártokhoz közel álló diákparlamentekre (Németország) is épülhetett, és számíthattak a szakszervezetek, a tüntető munkások szolidaritására is.

A mai magyar társadalmi közeg azért merőben más, mert – lássuk be –nincs igazán mivel leváltani a kapitalizmust, nemigen lehet mérvadó szabadságharcok mögött kiállni, nálunk ma nincs igazán ütőképes, szervezett civil politikai tömegmozgalom. Hiába tüntet néhány száz vagy ezer diák a demokráciáért, a beleszólási jogokért, a jogállamért, a kisebbségek jogaiért, támogatásukra nagyobb tömegekben sem diáktársaikat, sem a lakosságot, sem a pártokat, sem a szakszervezeteket nem lehet mozgósítani.

A Hallgatói Hálózat (HaHa) tagjai viszont ki is mondják, hogy távolságot akarnak tartani a pártoktól és korporációktól, így többek között a hatalomközeli hivatalos diákképviselettől is. Hálózati identitásuk azon alapszik, hogy – az új kommunikációs technológia által is lehetővé tett – rugalmas, alternatív szerveződésben gondolkodnak. Bíznak a spontán, eseti döntésekben, a tematizálás erejében, a bázisdemokráciában, a decentralizáltságból eredő megfoghatatlanságban.

„Nem a hatalomért, hanem a nyilvános párbeszédért küzdünk. Nem valamelyik szervezet, hanem egy ügy mellett állunk ki” –hangzik a nyilatkozatokban. Ezzel a laza szervezetű, vezető ember, központ és szervezeti hierarchia nélküli hálózattal nem igazán tud mit kezdeni a hivatalosság: a „rendezett seregekhez”, vezérekhez szokott politikai elit nem is érti, hogy milyen alapon lehet egyáltalán vitára felszólítani, ha azt nem pártvezető, szakszervezeti vagy kamarai főember kezdeményezi. A hálózat tagjai ezért joggal gondolhatják úgy, hogy manapság az emberek tudatának megnyeréséért folyó játszma egyre nagyobb része a virtuális hálózatok áramlásaiban zajlik, így bízhatnak – hogy ismét Castells szavait használjuk – „a hatalom szentélyeitől távol eső hálózatokon keresztül terjedő finom szimbolikus változások” majdani társadalomváltoztató erejében.

Annak idején mind a francia, mind a nyugatnémet diákmozgalmakat a kezdetektől erőteljes önreflexiós folyamat kísérte. Miről szóltak ezek az elemzések? Az egyetemek társadalmi szerepéről, a tömegoktatás hiányos infrastruktúrájáról, a tömegoktatás és elitoktatás közötti viszonyról, a finanszírozás és a tandíj kérdéseiről, az egyetem szelekciós funkciójáról, az egyre specializálódó tudományok és didaktikai közvetítésük ellentmondásairól, a vizsgák represszív jellegéről, a diákok beleszólási lehetőségeinek megteremtéséről, a diákok politikai szocializációjáról, a tanulás fogyasztói jellegének megváltoztatásáról, a professzori tudásmonopóliumok lazításáról, az egyetemi autonómia jellegéről, a hierarchikus szervezeti felépítés reformjáról.

A HaHa hallgatói fórumának 2012. februári keltezésű, tíz pontból álló kiáltványa „korszerű, átfogó, tényekre alapozott, rövid és hosszú távra is szakmapolitikailag jól megtervezett felsőoktatási reformot” követelt. 18 hónappal e kiáltvány keletkezése – és több tüntetés, előadó-foglalás, akciózás – után a HaHa aktivistái az illetékes minisztériumban szerveztek ismét figyelemfelkeltő „helyfoglalást”. Ennek során megfogalmazták, hogy mit is szerettek volna megbeszélni: „Szívesen megkérdeztük volna, hogy ha kiemelten fontos számukra a minőségi felsőoktatás, akkor miért csökkent drasztikusan az állami támogatás? Miért kell kirúgni a legjobb oktatókat? A legjobban teljesítő diákok miért nem kapják meg időben az ösztöndíjukat? Ha tényleg kiemelten fontosnak tartják a műszaki és természettudományos képzéseket, akkor miért csökken a BME és a nagy tudományegyetemek támogatása is?”

A követelések – a ’68-as elemzésekhez és szövegekhez képest – igencsak szelídnek tűnnek, és közülük feltűnően hiányzik az egyetemek belső hatalmi és pedagógiai viszonyainak tematizálása. De ne legyünk igazságtalanok: a HaHa elindult az intenzív önképzés és az esztétikai megismerés útján. E szándék keretében szerveződött például már 2012 nyarán a bánki-tói szabadegyetem és például a „törvényhozói színház”. Az első bánki-tói szabadegyetem programadó nyilatkozatában ez olvasható: „A szabadegyetem a »politikai képzelet« fogalmára épül. A hatvanas évek tapasztalataiból és jelen béli példákból kiindulva az előadások és workshopok arra a cselekvési potenciálra, többletre igyekeznek majd rámutatni, amellyel a politikai fantáziával bíró helyzetek rendelkeznek, s melyet saját helyzetünk megváltoztatása érdekében kiaknáznunk érdemes.”

A szabadegyetemi előadások azóta is gazdag tematikával folytatódtak, és – neves előadók közreműködésével – többek között a következő témákat tárgyalták: a munkaerőpiac és a felsőoktatás, a szelekció, a disputa technikái, a gyülekezési jog, a teljes felsőoktatási ingyenesség, a fiatalok és az újkapitalizmus viszonya, reform, tüntetés, kommunikáció, a fantázia mint társadalmi erő, a hippik és a modern anarchista csoportok, az erőszakmentes ellenállás és az önként vállalt szenvedés politikája. Vajon miért nyúlt vissza a HaHa a párizsi diáklázadás emblematikus jelszavához? („Minden hatalmat a képzeletnek!”) Miről lehet szó a szenvedés és a képzelet emlegetésekor? Mihez is kell a fantázia (a kreativitás és érzékenység) segítsége? A reális akciókkal megváltozhatatlannak tűnő hétköznapok megváltoztatásához kell a képzelet ereje?

Azt jelenti-e a szenvedés, hogy csak a szenvedélyes önreflexió nyomán lehet kiszenvedni az új összefüggésrendszereket? Csak így lehet a bennünket körbefogó szerkezeti nyomásoktól megszabadulni, az életvilág tapasztalatait beépíteni, felszabadulni a fantáziamentes, beletörődő, szenvedő hétköznapiságtól, csak így lehet a terek mellett a gondolatokat is elfoglalni? Csak így lehet válaszokat adni azokra a korkérdésekre, amelyeket a formálódó információs társadalom és a tetőpontjáról hanyatlóban lévő modernitás ellentéte vet fel? Megkérdezni például azt, hogy jelent-e valójában kihívást a felsőoktatás számára az az új közeg, amelyben technikailag lehetővé vált az egyéni tapasztalatok rögzítése és nyilvánosságra hozása, az intenzív információcsere és a kollektív jelentéskeresés? Újra kell-e gondolni az információ, tudás, képesség, kompetencia, az elmélet és a gyakorlat fogalmait, a rögzített tematikákra alapozott hagyományos oktatás algoritmusait?

Hogyan lehetne elérni, hogy a kőegyetem magaskultúrája befogadja és értelmezni tudja a szórakoztató/ kommerciális digitális világból bekerült alternatív tudást? És: milyen út vezet a fantázia tervjátékaitól és a színház katarzisától, a terek szimbolikus elfoglalásától, a lájkolások és a blogok izgalmas narratíváitól a gyakorlatra váltható elméletekig és a megvalósításhoz szükséges politikai hatalomig?

A szerző szociológus

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA