Afganisztáni Iszlám Emírség: e (csütörtökre már eltávolíttatott) felirat alatt nyílt meg a héten Katarban a tálibok irodája, és alighanem „ásványvíz-pogácsa” várja már a tárgyalópartnereket. Egyelőre azonban homokszem került a gépezetbe. Amerika Karzai afgán elnököt próbálja nyugtatni, aki betart, egyúttal az amerikaiakkal folytatott biztonsági egyeztetéseknek is. Sértettsége részben érthető: e fenti néven hívták Afganisztánt a tálibok 1996 és 2001 közötti (rém)-uralma idején. És mivel rengeteg sérelmet gyűjtött már be Karzai az elmúlt évtizedben az USA-tól és szövetségeseitől, a legkevésbé sem hiányzik neki, hogy még a tálibok is törjék a borsot az orra alá. Azt sem feledheti, még két éve sincs, hogy lépre csalták, és megölték elődjét, Burhanuddin Rabbanit.

Más kérdés, hogy reális-e Karzai helyzetértékelése. Az amerikaiak hátán került hatalomra. Csúfolták az afgán főváros polgármesterének, arra utalva, hogy az ország nagy része felett egyáltalán nem gyakorolt ellenőrzést, és utaltak rá: jól teszi, ha az amerikaiak távozása után is kommandósokkal véteti körül magát, mert különben lámpavason végezheti. Hitelességi problémával is küzdött, korrupciós ügyekbe keveredett. Minden bizonnyal ő és az amerikaiak is többször úgy gondolták már, jó alaposan bevásároltak egymással...

Nem klasszikus báb Karzai, demokratikus legitimitással is sikerült aládúcolni. Viszont a 2001 októberében, a szeptember 11-i terrortámadásokra válaszul megindított háború az Egyesült Államok és a tálibok, illetve szövetségeseik háborúja. Csak a „jók” oldalán 15 ezer ember vesztette már életét, beleértve az afgán kormányerők veszteségeit és a hét magyar áldozatot is. Természetes ugyanakkor, hogy nincs békemegállapodás az adott ország hivatalos képviselete, így Karzai nélkül. De az, hogy a NATO minden sarkon elismétli: 2014, a tervezett (érdembeli) kivonulás után sem felejti el Afganisztánt, azt is jelenti, egyelőre nem lehet magára hagyni a kabuli kormányerőket. Egyrészt, mert nem elég erősek ahhoz, hogy megvédjék országukat. Másrészt a szövetségesek, így a magyarok is, az elmúlt évtizedben számos civil fejlesztési programot fejeztek be az országban, így maguk is az új Afganisztán kockázatviselői.

Kár lenne veszni hagyni mindazt, amit a polgári lakosság, így a mentálisan talán még menthető, iskoláztatható jövő nemzedék érdekében véghezvittek. Az is világos, hogy a „jók harca a gonoszok ellen” elméletén folt esik azzal, ha tárgyalni ülünk le az eddigi első számú közellenséggel. Ez így van, de a világpolitika nem esti mese, amit jóéjtpuszi követ. Lehet orwelli módra azt állítani, „Óceánia sohasem volt szövetségben Eurázsiával”. De őszintébb belegondolni, hogy a tálibok, akiket még a szovjet megszállás alatt sikerült túl jól megtámogatni, idővel szépen felszívták magukat, kibekkeltek egy bő évtizedet. Sőt Katarban már faxszámuk is van, érdeklődve várják az esetlegesen felvetődő kérdéseket.