„A telkemtől néhány kilométerre van Őszöd, ahol Gyurcsány beszéde elhangzott, Kereki, ahol nemrég Horthy-szobrot állítottak, Kötcse, ahol Orbán meghirdette a centrális erőteret. Szomszédomban áll a Soli Deo Gloria református egyházi üdülő, ahol 1943-ban a népi írók, Németh László, Veres Péter, Féja Géza, találkoztak. Ma ez egy hatalmas egyházi szálloda, ahol Kubatov Gábor készíti fel a fideszes aktivistákat.” (Farkasházy Tivadar)

Képes-e az ember elhinni magáról, hogy báb volt, miközben a dolgok formálója akart lenni? Nehezen. De ha az idő múltával már mást se hall, lassacskán beletörődik ebbe, óvatos és keserű lesz, hogy ne mondjam, közönyös. Holott érzi, tudja, ez mégsem egészen úgy kezdődött, mint ahogy beállítják, még akkor sem, ha az utólagos politikai kombinációk erre utalnak. Nem használt föl senki senkit, nem voltak kulisszák mögötti összesúgások, paktumok, nem szentesített cél eszközt, mindössze közösséget verbuvált a tiltakozás, az aggodalom és nyilván az érdek is.

Az 1991-ben létrejött Demokratikus Charta működését ma egyesek a magyar politikatörténet legszégyenteljesebb eseményének tartják, mások az elitek és a neoliberális gazdaságpolitika paktumáról beszélnek, ami teret nyithatott a jobbszélnek, s vannak, akik a ’68-as generáció ellencsapására utalnak, mert nem jutott nekik elég stallum az Antall-kormányban. Holott a charta kezdetben nem volt más, mint a humán értelmiség spontán kezdeményezése, aggodalom a szabad sajtóért, összefogás a múlt reinkarnációja ellen, amely viszont tényleg hamar alkalmat adott az SZDSZ és az MSZP egymásra találására, 2008-as fölfrissítésekor pedig már letörölhetetlen stigmát viselt magán.

A chartát és Szárszót nem csupán Farkasházy Tivadar személye fűzte össze, hanem az a „népfrontos” szándék is, hogy van mit EGYÜTT félteni, megvitatni. A rendszerváltástól mostanáig sok-sok civil nekifutás, mozgalom igyekezett minden erővel elrugaszkodni a pártpolitika platójáról, hogy aztán annál gyorsabban zuhanjon vissza rá. A friss szerveződések ma már kétségbeesetten igyekeznek menekülni zászlóktól, pártlogóktól, politikus szónokoktól, de hiába, a „hivatásosok” azonnal skatulyákba csábítják vagy gyömöszölik őket. Elég a cél, amit képviselnek, s máris osztályozva vannak, sőt egész konstrukcióhalmazt kapnak a nyakukba. Friss példa is van erre elég.

Érdekesebb idézni: „Én megtanultam, hogy a politikai kombinációk terepe nagyon veszélyes terület. Bele lehet őrülni, és a magyar politikai elitben erre számos élő bizonyíték van. (…) Vigyázni kell azzal, milyen érvényességet tulajdonítunk a politikai kombinációknak, mert az információgazdagság miatt össze lehet rakni az eseményeket legalább három-négy teljesen logikus forgatókönyv szerint is. És ha az emberben kialakult egy előítélet, egy logika, egy korábbi feltételezés, akkor könnyen úgy rak össze minden újabb eseményt, hogy az állandóan saját korábban kialakult gondolkodását erősítse. Se önkorrekcióra nem lesz többé képes, se a valóság helyes feltérképezésére, és akkor egyik reggel úgy ébred, hogy már egy másik világban van, és mindjárt jönnek érte a bolondok házából, mert halálra kombinálta magát.” A kórisme pontos leírása Orbán Viktoré. (Mozgó Világ, 1993. szeptember.)

Hajdanán a Kónya-dolgozat, majd a tektonikus politikai mozgásokat elindító Csurka-pamflet kongatta meg a vészharangot. Hogy ez hangosabb volt a kelleténél? Hogy ma már másképpen értékeljük az Antall-érát? Hogy a fasiszták emlegetése választási kártya lett? Akkoriban mindenesetre mellbevágó volt az élmény, hogy a szabadsággal az iszap is fölkavarodik. Nem beszélve arról, hogy a demokrácia féltése mögött a magukat reformértelmiségnek tartók egzisztenciális aggodalmai is meghúzódtak – amit nem sokkal később a közmédiumoknál végzett tisztogatás igazolt. Az alapítók szándéka egyfajta össznépi figyelmeztetés lett volna, amelyhez polgárként csatlakozott szinte minden pártból politikus (jellemző, hogy az MDF szabadelvű köre fontosnak tartotta jelezni, hogy ők is szerkesztettek a chartához hasonló kiáltványt), később pedig nem csupán az akkori ellenzék nyomulása, hanem maguk az események is átemelték a mozgalmat abba a szférába, ahol nem lett volna keresnivalója. Tény, hogy ezt a Fidesz vette legelőször észre, s míg az alapítók késhegyig menő vitákat folytattak a charta akciórádiuszának határairól, éppen mert tartottak az eredeti szándék átértelmezésétől, a bázisdemokrácia szabályai szerint szerveződött mozgalom már rég a pártpolitika régióiban kószált. Orbánék a chartában (mai szemmel indokoltan) azt a trójai falovat látták, amely egyrészt rehabilitálja a kommunista utódpártot, másrészt a majdani hatalomváltás sikere érdekében egy csónakba ülteti a három ellenzéki szervezetet, amiből a Fidesz nem kért. Ők akkoriban (na, tessék!) a hárompólusú politikai rendszerért szálltak síkra, a pártelnök úgy vélte, ez volna a magyar politikai élet valósághoz alkalmazkodó tagolódása.

Nem érzem magam becsapva, hogy a Demokratikus Charta alapítói közé tartoztam, azt sem gondolom, hogy „pártosodását” a profik hátsó traktusban kifundált előzetes forgatókönyve írta. Tele vagyunk misztifikált történetekkel, amelyhez azonnal tövist vagy glóriát mellékelünk, holott 1990 óta sokan kötöttek ki eredetileg nem is tervezett kikötőben – vagy azért, mert az események logikáját követték, vagy ott volt „üresedés”, gyakran pedig oda lettek beszorítva.

És itt következne Farkasházy Szárszója. A szarkasztikus humoráról ismert író-újságíró az első, a telkén rendezett találkozó (1992) idején már a Demokratikus Charta szóvivője volt, és meggyűlt a baja a regnáló hatalommal. De akkor még sem a harag, sem a sértődöttség nem volt sem iránta, sem benne akkora, hogy ne érezze: a chartával nem csupán tiltakozik egy éledő politikai gyakorlat ellen, hanem könnyen belekényszerülhet valamiféle kocapolitikusi szerepbe, ami megnehezítheti életét a hivatásában, de abban is, hogy tevékenysége alkalmas legyen az átjárásra a még csak regrutálódó táborok között. Balatonszárszó, ahol nevelkedett, ideális terepül szolgált ahhoz, hogy kötetlen körülmények között egy asztalhoz ültessen mindenkit az „eszmék szabad áramlása” jegyében – a demokratákat. És erre volt is igény, mert a sértődések még nem váltak dühhé, a megosztottság lassacskán vízumköteles két Magyarországgá. „Olló helyett ragasztót hoztunk” – mondta nekem egy MDF-es politikus.

Ennél puritánabb, kötetlenebb randevú nincs, s ezt így érezhették az első meghívottak is, hiszen sokan sokfelől érkeztek, s Farkasházy emlékezete szerint nem volt olyan, aki visszautasította volna az invitálást. Tényleg sikerült összehoznia a politikusokat, a szakértelmiséget és a pénzembereket. A vendégek tényleg tudtak plénum előtt vitát generálni, többszemközt beszélgetni, talán még néhány konfliktust tisztázni is – ez bőven elég lett volna ahhoz, hogy a profi politikában némi nyomot hagyjon együttlétük. Ahogy a házigazda mondja: „nem születtek proklamációk, bombasztikus bejelentésektől sem volt hangos a kert”, bár egy emlékezetes, a kelleténél durvább összeszólalkozás kirobbant az akkoriban nagy port felverő székházügy miatt a Fidesz elnöke és György Péter esztéta között – de nem emiatt vált az évek folyamán egyre inkább karanténná az a sátor és az a kert, mind zártabb láncú eseménnyé a kétnapos összejövetel, legfontosabb céljával éppen ellentétesen.

Minden igaz, amit a házigazda állít. Személyes emlék is mondatja velem, hogy itt mindenki jól érezte magát, aki elfogadta a meghívást. Nem volt senkire semmi rákényszerítve, a felkért előadók többsége évről évre szellemesen és tömören regisztrálhatta az árkok mélyülését, a diskurzust kiszorító „indulati habzást”. Igen, rövid ideig amolyan sziget, „üde színfolt” volt Szárszó, bensőséges hangulata párosult a résztvevőknek azzal a kíváncsiságával: ki mit tart oknak és okozatnak? Lehet, hogy a rendezvény olykor katalizátora lehetett egy-egy feszültséget oldó politikai lépésnek, netán szövetségnek, de a találkozó atmoszférája soha nem volt képes túljutni sem a két napon, sem a telekhatáron. Sőt! A hatás éppen hogy fordítva működött – a hétköznapok fölzaklatott politikusai egyre nehezebben tudták levetni csapattestük egyenruháját, lazítani, eszmét cserélni a másikkal úgy, hogy ne igazságuk kizárólagosságára koncentráljanak. Hiába lepte be – Farkasházy szavaival élve – szelíd irónia a kertet, az is könnyen sértéssé fajult, s akadt, aki képes volt azt is összeszámolni, hogy melyik oldalt érte több kritika a két nap alatt. Egyre szűkült a szárszóiak köre, s ez nem szolgált senki örömére. Közben pedig, annak ellenére, hogy lassacskán az „egyívásúaké („magunkfajtáké”?) lett a szárszói ingatlan, bizonyos feszültségek kitapinthatóak voltak, az elemzők elemezve keseregtek, de még a holdudvarok sem holdudvarok módjára viselkedtek – néhányan azt vizslatták, a poénokra ki hogyan reagál, ki kivel sustorog, ki köré gyűlik az újságíróslepp, miért jön ki a sátorból előadás közben a magas rangot viselő politikus; ez lekezelő, az kioktat, amaz érvek helyett hangerővel dolgozik.

Ettől még nem vált feszélyezetté a hangulat, mert a sör, a fröccs, a tűz fölött készülő gulyás és a szúnyogok ezt nem engedték, de a tartalom mellékessé vált, elsikkadt. A vendéglátó ugyanakkor mindent megtett azért, hogy Szárszó mégis fölülemelkedjék „e mai korcsmán”: az utolsó találkozón például összehozta Faludy Györgyöt, Fejtő Ferencet, Kosáry Domokost, három kilencven év feletti nagy embert. Élmény volt hallgatni őket. Hiába. Szárszó kapcsán az lett a kérdés, hogy mennyibe került és ki szponzorálta.

Nem a helyszín mocsarasodott el, hanem a környezet. Lamentálhatunk azon, hogy a Demokratikus Charta túl korán figyelmeztetett a demokráciát fenyegető veszélyekre, az igazán fájó az, hogy a társadalom akkor sokkalta érzékenyebben reagált erre, mint ma, amikor napról napra hátborzongató esetek történnek.

Igazzá vált, ami akkor túlzó volt? Nem szabadott volna annyiszor farkast kiáltani? Vagy az akkori tömeges ellenállás nem engedte a parázs fellobbanását? Értelmetlenek (történelmietlenek) a kérdések, a leltárba vett traumákkal meg a sok-sok vétkessel is megtelne néhány honlap. Leszerepeltünk, de az önvizsgálattal sem jutunk túl messzire. A charták kiégtek, Szárszót talán könnyebb újrakezdeni. A házigazda ezen a hétvégén azt szeretné, ha a szakértelmiség, a kultúra jelesei meg a mostanában berobbanó ifjú aktivisták kapnának mikrofont. Mert helyzet van. Mert lakhatatlanabbnak érezzük a hazát, mint amilyen volt. Mert mi, az a régi kör már nem old meg semmit, csak sopánkodik, rágja magát és sorstársait, meddő, belterjes vitákba bonyolódik, rossz tanácsokat ad, nem ismeri igazán azt az országot, amelyben él, itt pedig legfeljebb az akolmelegnek örülhet. Fiatalabb kollégám, Petri Ádám, aki szintén gyakori vendég volt ezen a telken, Facebook-bejegyzésben tömören reagál: „Azt hiszem, írni kéne egy nagyobb cikket a Létező Nincsek Állásáról.” A vendéglátó közben arról beszél, hogy pulikutya szeretne lenni, összeterelni a szétszaladt nyájat, megszüntetni a szétaprózottságot – legalább másfél napra.

Ott leszünk. Csak félő, hogy ott is folytatjuk, ahol tíz éve abbahagytuk.

Szárszó ’99 – Lengyel László, Gombár Csaba és Hankiss Elemér