Lengyel László: Alkotmányos kiegyezés, vagy kis megállapodás
Kedves Csaba, örömmel írod, hogy mintha megmozdult volna valami az elmúlt hetekben a szellemi életben. Egymás mellett jelennek meg Kis János tanulmányai, nagy interjúja a kiegyezésről, Magyar Bálint a maffiaállamról, elindult Tölgyessy Péter cikksorozata az Origón és jött ki Surányi Györggyel írott beszélgetőkönyvünk. Mind-mind azzal az igénnyel lépnek föl, hogy szembenézzenek az elmúlt évekkel, évtizedekkel, megpróbálkozzanak a rendszer, rendszerek leírásával, amelyben élünk. Igazad van, mintha megfogadtuk volna Hankiss Elemér prófétálását, hogy ideje a szellemi elitnek megfogalmaznia a társadalom és korábbi hanyatlásunk, mai bukásunk történetét, majd közös eszmékre jutnunk. Őszintén remélem, hogy megindul a vita e szellemi termékek fölött.
De azt is tudod, hogy évtizedek óta a közös munkában, és nem az egyéni kinyilatkoztatásokban hiszek. Az intézetek, a körök, társaságok, mozgalmak, és ki se merem mondani, de pártok tevékeny együttműködésében reménykedem, legyen az egykori Fordulat és reform, vagy ma az EKINT és a Szalay Kör, a Haza és Haladás és a Hetényi Kör, a TASZ és az Amnesty International, sőt a szocialisták és az Együtt, a Kuncze-liberálisok és a Bokrosliberál-konzervatívok. Legalább annyira örülök, hogy a Hetényi Kör megvitathatta Surányi tervezetét a monetáris nekilendítésről (recovery), és a Szalay Kör az alaptörvény tervezetét, mint az általad idézett értékes írásoknak. Megtanultam, hogy az igényes teljesítmény döntő része a megvalósítható javaslat. De beszéljünk először a kiegyezésről.
„Midőn két párt áll felhevülve egymás ellen a hazában, két mód lehet a megzavart egyetértést helyreállítani, s a felindult keblek békétlenségét lecsillapítani. Egyik a békés kiegyenlítésnek szelíd eszköze, a másik Machiavelli tanítása szerint: az egyik pártnak megsemmisítése.” – mondja Deák. A 2008-as szociális népszavazás és a kétharmad körvonalainak feltűnése óta eltelt öt esztendőben tanúi lehettünk a machiavellista politika próbálkozásainak. Az ellenzék megsemmisítése vagy legalább tartós kiszorítása a magyar politika tartós hagyománya: 1867 és 1918, majd 1919 és 1944 között az ellenzék soha nem juthatott hatalomra. Orbán és a Fidesz törekvése, hogy a rendszer minimum két, de leginkább négy-öt ciklusra rendezkedjék be, lehetővé váljék az Orbán-rendszert kiteljesítő, az idővel is legitimáló Orbán-korszak.
De az ellenzék létezik. Bár önsorsrontó magatartásuk és Orbán megosztó politikája eddig megakadályozta, hogy egységes, kormányképes, vezetővel, programmal, vonzó arculattal rendelkező erő legyen, de a választók, a váltást váró gazdasági, szellemi és médiaelit, a külföld ki fogja kényszeríteni a váltásra képes ellenzéket. Csakhogy ekkor következik a nehézre a nehezebb. Bármelyik fél győz, aligha lesz kétharmada, viszont már másnap kormányoznia kell. Ha 2010 és ’14 között kétharmaddal nem sikerült egy ellenzéket megsemmisíteni, aligha fog sikerülni egyszerű többséggel, kiegyensúlyozott erőviszonyokkal. Kormányozni nem lehet megállapodások nélkül.
Ami Kis Jánost illeti, tudod, hogy én is a kiegyezés pártján állok, de ellentétben Kis vagy Hankiss álláspontjával, akik egyfolytában a szerintem megvalósíthatatlan társadalmi szerződést keresik, és évszázados problémákat szeretnének egy csapásra megoldani, én egy pragmatikus kiegyezésre és konszolidációra gondolok. Se 1989, se 2014 nem a kuruc–labanc, negyvennyolcas–hatvanhetes, népi–urbánus, jobb–bal vagy éppen zsidó–magyar ellentétek megállapodásos úton való megoldásáról szól. E kérdések a magyar civilizációnak olyan alapkérdései, amelyek egy csapásra megoldhatatlanok, és éppen az évtizedekig tartó civilizálódásnak és polgárosodásnak, demokratizálódásnak és jogállamiságnak nevelő, szoktató hatására kell bíznunk megoldásukat. E kérdésekben csak ahhoz a minimumhoz kell eljutnunk, hogy nem bántjuk egymást, vagyis amit Kis helyesen állít: a jobboldal nem zárhatja ki a baloldalt a nemzetből, a baloldal a jobbot a demokráciából, el kell fogadniuk egymás alkotmányos partnerségét. De kiegyezni akut politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekben kell, és itt Deák pártján állok Kossuth, illetve Németh László, Bibó stb. ellenében, hogy önmagunkkal és a külfölddel abban kell kiegyezni, amiben lehet, és nem abban, amit túlfeszített lényeglátóként magunk elé tűzünk. Nincs történeti pillanata a társadalom tömeges békevágyának. Nincs megállapodási kényszer a százados kérdésekben. Viszont az elmúlt évtizedek politikai kultúrájában a megállapodások nem ésszerű belátáson és önkorlátozáson, hanem erőn és kényszereken alapultak. Senki nem akar megállapodást, csak ha rákényszerül.
Bizonyosan nem lesz nagy alkotmányos megállapodás, kerekasztalon kialakított társadalmi szerződés. De lennie kell valamiféle összefüggő megállapodássorozatnak a gazdasági, az alkotmányossági, a társadalmi kormányozhatósági kényszerek miatt. Az Orbán-kormány nem tudott, és elhibázott, hiteltelen gazdaságpolitikája miatt nem is fogja tudni fenntartható növekedési pályára állítani a gazdaságot. Ahhoz, hogy ne szakadjunk le tartósan, kezelni tudjuk az adósságot, valamikor a 2014-es politikai ciklus végén legyen a költségvetésnek mozgástere és legyen elosztható többletjövedelem, ki kell egyezni a gazdasági szereplőkkel, befektetőkkel és hitelezőkkel, a Munkával és a Tőkével. Egy ilyen intézményes kiegyezést aligha lehet a mai intézmények és szabályok keretében létrehozni, vagyis a jövendő kormány és ellenzéke között megállapodásoknak kell születniük a gazdasági törvénykezésről. Aligha folytatható az autonómiától megfosztott önkormányzatok hatékony és fenntartható működése: egyezkedni kell az önkormányzati rendszerről.
Ezért szükséges az alkotmányos kiegyezés, de nem egy Alkotmányozó Nemzetgyűlésben és egy mindenkit kielégítő Alkotmányban, hanem az ésszerűen, a felek érdekeit figyelembe vevő módosított alaptörvényben. Ezért szükséges a megállapodás egy olyan gazdaságpolitikában, amely nem az ortodox liberális megszorítás – a hagyományos útra térés – és nem az unortodox rossz keverék politikáját, hanem a Surányi-féle nem konvencionális, heterodox gazdaságpolitikát célozza meg.
Ezért kell megállapodás arról, hogy egyensúly teremtendő a növekedés kényszere és a társadalmi szegénység és egyenlőtlenség elleni föllépésben. Ezért kell és lehetséges megállapodás a Pokorni-féle oktatáspolitika és a mai ellenzéki oktatáspolitika között. És persze az az intézményes megállapodás is foglalkoztat, amely egyszerre zárja ki a Fidesz és az MSZP pénzbehajtóit a rendszerből.
Engem a valóságos megállapodás, valóságos szereplőkkel érdekel, Kis és Hankiss előtt eszmei megbékélés és képzeletbeli szereplők képe lebeg. Előttem viszont Antall és Tölgyessy képe jelenik meg, akik legitim módon megválasztott pártjaik élén végiggondolták, hogy kinek mit ér egy MDF–SZDSZ-megállapodás a kétharmadosokról és az alkotmányos intézményekről. Előttem az olasz bal- és jobboldal kényszermegállapodása a példa. A választások kormányzásképtelenséget hoztak létre. Gyűlöljük egymást. Az országban káosz és gazdasági csőd következhet. Visszahívták Napolitano elnököt. Megegyeztek a Letta-kormányban, ahová beléptek baloldali és jobboldali politikai személyiségek, és a két nagy, valamint több kis politikai erő támogatja a kormányt. A megállapodást már nem Bersani és nem Berlusconi kötötte, de nem is Merkel és Steinbrück, hanem a sors.
Kedves Csaba, 2014 után tovább fogja utálni egymást valamennyi fél, de talán fegyverszünettel véget ér a háború. Az 1990-es fegyverszünetnek köszönhettük, hogy egyetlen párt se kérdőjelezte meg a választásokat, a felek elismerték 2002-ig egymás alkotmányos partnerségét. Ennek köszönhettük Göncz Árpád elnökségét, Hankiss Elemér televízió- és a te rádióelnökségedet. Az akkori fegyverszünetből következett, hogy a kormány kormányozhatott, és az ellenzékkel együtt alkothatta meg az önkormányzati törvényt. Ennek az átmeneti békének egyik legfontosabb következménye, hogy valamennyi parlamenti párt, több mint egy évtizedre elfogadta Antall külpolitikai doktrínájának hármas szabályát: célunk az atlanti és európai csatlakozás, felelősséget viselünk a határon túli magyarokért, és megbékítő szomszédságpolitikát folytatunk. Ha ilyen szintű megállapodásokra juthatnánk, mi is hihetnénk, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz.
