A balliberális ellenzék meghatározó személyiségei sok apróbb-nagyobb ütést visznek be egymásnak, a másikat okolják a folyamatok lassú előrehaladásáért, támaszkodván a baloldali közvéleménynek arra a mindennapos felszólítására, hogy „hagyják már abba a vitát és nevezzék meg végre a közös miniszterelnök-jelöltet”.

Közkeletű megfogalmazás szerint, ha az ellenzéki vezérek még sokáig vitatkoznak, Orbán Viktor hatalmon maradását segítik. Már miért segítenék? Miért kellene abbahagyni és lezárni a vitát, amikor igazából még el sem kezdődött? Az ilyesfajta vélemények nem túl sok önbizalomról tanúskodnak, és a vita szerepét is leértékelik. Ellenkezőleg, a túl kevés (vagy időnap előtt lezárt) vita az, ami káros az ellenzékre. Elmondjuk, miért.

Azért, mert egy idejekorán lezárt vita arról tanúskodna, hogy az ellenzék nem feltétlen érti saját helyzetét, illetve az abban rejlő innovatív lehetőségeket. Ma az ellenzéki térfél túlnyomó többsége az összefogásban látja az innovációt. Ebben van valami, de messze nem minden. Az igazi innováció itt maga az ellenzéki vita lenne, amikor a leendő jelöltet, az után választják ki, hogy a jelöltek nemcsak a ma kezdődő egyeztetéseken (zárt körben) találkoznak egymással, de sokkal szélesebb körben is, a nagynyilvánosság előtt. Ha tetszik: amerikai stílusú kampányban.

Az amerikai elnökválasztási kampányok két részre tagolódnak. Az elsőben a két nagy párton belül belső rivalizálás folyik; a jelöltek és önjelöltek egymás ellen kampányolnak és már ezt is a legnagyobb nyilvánosság előtt teszik. Csak a második részben (amikor eldőlt, ki lesz az adott párt elnökjelöltje) kezdenek „külső” kampányt folytatni és a pártellenfélre koncentrálni.

Ott ezt a kétlépcsős kampányt megalapozza a kétpártrendszerű hagyomány. Nálunk éppenséggel nincs kétpártrendszer, bár el kell ismernünk, hogy 2010 óta egy nagyon sajátos „kétblokkrendszer” alakult ki. Ennek egyik felén az a Fidesz áll, amely az 1990-es évek közepétől innovációt (igenis innovációt!) hajtott végre, hiszen „leegyszerűsítette” a jobboldalt. Egy másik aspektusból akármennyire is lehet kárhoztatni a jobboldali pártok Fidesz általi bekebelezését, mégis csak az a tény, hogy a Fidesz maradt az egyetlen jobboldali entitás.

A baloldal is ez előtt a „leegyszerűsítés” előtt áll. Az elkövetkező időszakban tisztázódnia kell, hány pártot bír el a baloldal, s ezek a pártok egyetlen nagy pártban vagy egy erős szövetségi rendszerben működnek majd.

Az amerikai típusú belső kampánynak ebben a tisztázódásban van, illetve lenne jelentősége. Egy ilyen vitafolyamatban az ellenzék hónapokon keresztül a széles nyilvánosság előtt adhatná tanúbizonyságát vitaképességének, amelynek eredményeképpen a balliberális választókon túl az ingadozók és bizonytalanok is eldönthetnék azt, amit zártkörű egyezkedések alapján borzasztó nehezen fognak: melyik jelölt (és programja) szimpatikusabb számukra.

Ugyanakkor a hazai balliberális ellenzék eddigi megnyilatkozásai alapján úgy tűnik: nem akarják, tudják vagy merik vállalni az itthon eddig kétségkívül szokatlan belső kampányt, amelyben bizony nagy energiákat kell mozgósítani a belső ellenfelek legyőzésére is. A pártvezérek közötti szurkapiszkák persze jelzik: igény lenne a komolyabb belső csatározásokra is, de valószínűleg erre nem kerül sor, mert mindennél erősebb a magyar politikai közélet sajátos rendezője: a megegyezés. Ami persze egy fontos és használható eszköz, de nem mindig és nem mindenre. Az MSZP-nek, az Együttnek, a DK-nak (és kapcsolt részeiknek) először is tehát egy elvi döntést kellene hozniuk arról, hogy a választásokig hátralevő időt hogyan szakaszolják, és azon belül mikor, minek biztosítanak elsőbbséget. Ha úgy gondolják, a választásokig hátralevő háromnegyed évnek lényegében csak az a kérdése, hogy az összefogás bekövetkezik-e, de még ezt megelőzően meg kell találni egy közös jelöltet, akkor lemondanak arról, hogy a baloldalt érdemben megújítsák. A megújításnak-megújulásnak jó lehetősége volna a teljes nyilvánosság előtt felvállalt belső vita, amely többek között magáról a „korszakváltásról” is szólna. Az eddigi ismeretek alapján ez (az egyébként nagyon is hangsúlyos) elem roppantmód háttérbe szorul a másik kettő: a közös jelölt és a pártok közötti összefogás mellett. Amennyiben viszont az ellenzék vállalja, hogy nyílt és amerikai stílusú kampányt folytat, akkor ennek része lenne a korszakváltás témája éppúgy, mint sok más, ami a jelenlegi háttértárgyalásokra kihegyezett egyeztetési rendszerben elsikkad.

Egy ilyen típusú bátor lépésre, a vita lezárása helyett a vita „kinyitására” buzdítjuk tehát az ellenzéket.

Hozzátesszük: nem csupán őket. Ha a mögöttük álló közvélemény régi jó magyar módon megelégszik azzal, hogy „bármi áron, de el kell zavarni Orbán Viktort”, akkor lőttek a belső vitának, sohanapján derülnek ki az ellenzéki jelöltek/programok közötti különbségek és az ellenzéki innováció elhal anélkül, hogy megmutatkozhatott volna.

A miniszterelnök-jelölti kiválasztódás valóban kulcskérdés tehát, de nem úgy, ahogy jelenleg tervezik. Sokkal inkább az elsietése, mint a „kifuttatása” okozhat kárt.

* A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.