Ezt a reményt két irányból árnyékolja be némi felhő: egyrészt a miniszterelnök-jelölés egymásnak feszülő szempontjai, másrészt a Fidesz jó ideje változatlan támogatottsága felől. Tételezzük fel egy pillanatra, hogy az első nehézségen a politikai bölcsesség és a közvélemény nyomása túllendít minket. De mi van utána? Mi hiányzik még ahhoz, hogy ne csak közösen, de sikerrel induljunk a versenyben? Mi az, ami a választási szövetség felvillanyozó és aktivizáló hatásán túl is gyarapíthatja a demokratikus oldalt?

Ehhez tudnunk kell, milyen terepen folyik a verseny. Mi magyarázza, hogy ennyi érdeksérelem okozása után a Fidesz táborának apadása a másfél millió környékén megállt, sőt átmenetileg még gyarapodott is valamit. Megtévesztő, ha csak ezt, a rezsicsökkentés ígérete nyomán visszatérő mintegy 200 ezres csoportot vesszük górcső alá. Az igazi kérdés nem a visszanyert 200 ezer, hanem a tántoríthatatlan másfél millió. Mi tartja össze őket? Valószínűleg több és más, mint az anyagi érdekek. Sokkal inkább a közösen vállalt identitás, világkép érzelmi kötőereje. A Fidesz igazi sikerágazata nem a profi és könyörtelen hatalompolitika (bár ebben sem gyenge kezdő), hanem az identitáspolitika, a csoportképzés.

A Fidesz a hívei számára könnyen átélhető világmagyarázatot, értelmezési és azonosulási keretet nyújt, azon belül a jó ügy harcosainak láthatják magukat. Ennek az identitásnak az elemei közismertek: a (hamisan felfogott) nemzeti elv, a kereszténységnek álcázott felvilágosodás ellenesség és antiliberalizmus, valamint az antikommunizmus, amely kommunisták híján baloldal-ellenességet jelent. Mindezt sikerült becsatornázniuk az Európa és a modern világ elleni „nemzeti szabadságharc” öntudatába. Magyarország ismét a keresztény Európa védőbástyája, apró szépséghiba, hogy Európát ezúttal éppen önmagától védjük meg.

Ezt a bárgyú világmagyarázatot lehet snasszolni, utálni, kinevetni, de lebecsülni nem. A demokratikus oldal hasonló sorvezetőt, ha igényesebbet is, mindmáig nem kínált híveinek. Pedig, miután a világválság megingatta a gazdaság és a társadalom racionális, kiszámítható működésébe vetett hitet, mindenütt megnőtt az eligazító értékek, érzelmi kapaszkodók, ideológiák iránti igény. Az eddig szemérmesen a politika hátterében megbúvó értékválasztások most előugrottak a színpad közepére. A részletek szakszerű kidolgozása helyett inkább a „nagy vízióra”, szuggesztív társadalomképre van kereslet. Versenyelőnye van annak a politikai szervezetnek, amelyik világnézeti és kulturális közösséget, ahogy divatosan mondják, „nagy narratívát” kínál. Ebben pedig a demokratikus oldal mindmáig gyengébb és óvatosabb.

A „mi van a megegyezés után” kérdésre az igazi válasz az volna: a közös narratíva, megvilágító és mozgósító erejű társadalomkép felmutatása. A demokratikus mozgalmak és pártok eleve többet tűztek zászlajukra, mint a sima kormányváltás célját. Az „új világ” ígéretével trükközött Orbán is, amikor választási győzelmét fülkeforradalomnak tüntette fel. Az persze retorikai blöff, de ha nem tudjuk tartalommal és érzésekkel megtölteni akár a negyedik köztársaság és a megújulás, akár a korszakváltás jelszavait, mi sem leszünk különbek.

De milyen valóságos jelentésrétegekből épülhet össze az az új társadalomeszmény, amely nemcsak a Fidesztől, hanem a 2010 előtti évtized(ek)től is különbözik? A legkülső héjig még hamar eljutottunk: mindnyájan meghirdettük az elitváltást. Bár nem mondom, hogy ez a régi „elit” tagjaként nekem különös örömet szerzett volna, de a vérfrissítés mindenképpen ráfért a befagyott magyar politikai osztályra. Ám ez önmagában új narratívának, valljuk be, elég szegényes. Az elitváltás indokaként viszont megjelent az ennél mélyebb morális váltás igénye is: a megszabadulás a korrupciótól, a háttéralkuktól, a közérdekkel keveset törődő hatalmi játékoktól. Ha megpróbálnánk kifejteni például az Együtt korszakváltási ígéretének tartalmát, legkönnyebben ezekre a morális elemekre találnánk rá: az új korszak ne legyen korrupt, tisztázza a régi bűnöket, hozza napvilágra az ügynöklistát stb.

De az „ezután jók leszünk” politikai ígérete még nem világkép. Szerencsére az elitváltás és a morális váltás mellett a demokratikus erők a széles értelemben vett kulturális és magatartásváltás ígéretét is megcsillantották. A politikai hidegháborúk lezárását, új kiegyezést nem a Fidesz vezetőivel, de a jobbközép szavazókkal, a konzervatív értékekkel. Párbeszédet, konszolidációt, konszenzusra törekvést. A morális váltás, vagyis a politika és az erkölcs viszonyának újragondolása, a kulturális váltás, vagyis az újfajta társadalmi „békekultúra”, mind vonzó érzelmi üzenet. De nem jelentenek strukturális változásokat az 1989 óta kiépült berendezkedéshez képest. Egyáltalán: lehet-e erről szó?

Abban az értelemben nem, hogy a többpárti demokráciát vagy a piacgazdaságot tagadó alternatívát keresnénk. De másfajta demokráciát és másfajta társadalmi működést lehet és kell is ígérni. A másfajta demokrácia nem restaurálás, hanem valódi építkezés: a szélesebb és mélyebb, jóval több szereplőt bevonó demokrácia mechanizmusainak kiépítése. Nem a „képviseleti demokrácia” ellenében, de azt kibővítve az úgynevezett „részvételi demokrácia” elemeivel, amelyek az állampolgárnak a négyévenkénti választáson túl folyamatosabb részvételt, beleszólást biztosítanak. A negyedik köz-

társaság új narratívájának vezérszólama éppen erről kell hogy szóljon. Az értelmes helyi és országos népszavazások megkönnyítéséről, az egyszázalékos felajánlások mintájára (különösen a helyi) adó újabb részeiről való személyes döntésről. Az iskolák, kulturális műhelyek vezetőválasztási jogáról, az érintett szakmai és civil szervezetek vétójogának kiterjesztéséről és az adott témában a parlamenti és önkormányzati üléseken való hozzászólásuk jogáról. A demokratikus készségek és ismeretek iskolai oktatásáról, olyan „e-parlament”, „e-önkormányzatok” működtetéséről, amelyet/amelyeket az állampolgárok közvetlenül kommentálhatnak, és véleményüket figyelemmel is kísérik, ahol kötelező az évenkénti nyilvános képviselői beszámoló, és újabb és újabb megvalósítási formáit kutatják a „Semmit rólunk nélkülünk” világszerte ismert jelszavának.

Az új narratívának legyen mondandója a társadalmi változásokról is. Hiszen az európai szociáldemokrácia ugyan továbbra sem kívánja megdönteni a kapitalizmusnak nevezett rendszert, de felerősítette és új tartalommal töltötte meg a rendszerkritika és rendszerkorrekció, a társadalmi reform igényét. A gazdasági növekedés mégoly fontos céljánál és mennyiségi mutatóinál előbbre sorolja a társadalmi harmónia és együttműködés, az életminőség céljait. Ha valahol, hát Magyarországon ez még többet jelent. Hiszen a mi régiónkban olyan „peremkapitalizmus” alakult ki, amelyre minden pozitív hozadék ellenére a szabadságnak a nyugati társadalmaknál kisebb foka, viszont jóval nagyobb kiszolgáltatottság, bizalom- és szolidaritáshiány jellemző. Nálunk a társadalmi különbségek csökkentése, a széttöredezett társadalom integrálása, az emelkedés, a mobilitás útjainak megnyitása, az ezt fő ügyének tekintő állami-társadalmi elkötelezettség lehet az új modell legfontosabb rétege, az oktatási, szociális, de még a gazdaságfejlesztő programoknak is a gerince. A „jó kormányzás” korábbi jelszavát kiszélesítve a „good society”, vagyis a „jó”, szolidáris, közösségi működésre képes, mondhatnánk: barátságos társadalom célja.

A többi között ebből a négy szálból: az újfajta morális, kulturális, demokratikus és társadalmi minőség igényéből állhat össze az új narratíva. Kidolgozása, verbális és érzelmi hívójeleinek megtalálása az, ami az annyira sürgetett választási szövetséget tartalommal és lendülettel tölti meg. Jó esetben ez jön „utána”, ha már végre megállapodtunk.

* A szerző országgyűlési képviselő, MSZP.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.