Lassan egy hónapja, hogy a kormánypártok és a Jobbik teljes egységben megszavazták, a többiek szinte egységesen elutasították a nemzetbiztonsági törvény módosítását. A befektetőket orientáló The Wall Street Journal pedig leszögezte: „orwelli világ” köszönt Magyarországra.

Ezentúl nemcsak minden rendőrt, katonát, tűzoltót és igazságügyi dolgozót, valamennyi kormánytisztviselőt, közalkalmazottat és köztisztviselőt s mindezek családtagjait figyeltethetik meg folyamatosan, hanem (egyszerű kormányrendelettel) szinte bárkit. Bármely munkáltató, bármilyen indokkal nemzetbiztonsági védelem alá kerülhet, és attól kezdve alkalmazottait is ugyanúgy bármikor és bármeddig szemmel tarthatják családostul. Felbonthatják a leveleiket, lehallgathatják a telefonjaikat, átkutathatják a lakásukat anélkül, hogy akárcsak utólag tudomást szerezhetnének erről, tiltakozhatnának ellene, érdemi jogorvoslati lehetőségeik lennének. Az így szerzett információk pedig immár szinte korlátozás nélkül felhasználhatók.

Ennek a szabályozásnak nem csupán az a célja, hogy a titkosszolgálatok gazdáik megrendelésére bárkiről, bármit megtudhassanak, bárkit bármilyen manipulált kiszivárogtatással lejárathassanak, hanem főleg az, hogy mindenki be legyen szarva. Be is lesz. Furcsák mifelénk az emberek. Sokan érzékenyek a titkosszolgálatra, ha félni kell, és kevesen, ha fölháborodni és tiltakozni kell. Erős és elterjedt az a benyomás, hogy a Nagy Testvér szeme rajtunk, füle a telefonunkban, vigyázzunk a szánkra, ha kedves a megélhetésünk. Ez a benyomás a rendszerváltással nem tűnt el, de gyöngült. Mostanában erősödik vissza, mert nagyon tudatosan visszaerősítik. A kormány az emberek mindennapos tapasztalatává tette, hogy bárki bármikor érdemi indoklás nélkül kirúgható, földönfutóvá tehető.

Másrészt viszont általános az apátia. Hogy ez ellen úgysem lehet tenni semmit, és lényegében mindenhol így van. Nincs így. Csak félig. A titkosszolgálatokkal mindenhol nehéz. Rájuk vagyunk utalva, ki vagyunk nékik szolgáltatva, az információs fölényük hatalmas, az ellenőrzésük mindenhol problémás és hiányos. De nagyon komoly erők nagyon komolyan törekednek rá, és nem eredmény nélkül. A képviselőknek, a törvényhozás bizottságainak jobb helyeken sokkal komolyabb jogosítványaik és lehetőségeik vannak. Nálunk minimálisak. A nemzetbiztonsági bizottság az illetékes minisztertől függetlenül mozdulni sem tud, viszont minden tagját és azok minden kapcsolatát folyamatosan ellenőrizhetik, tehát a disznóságok leleplezését esetlegesen vállaló súgók meg sem kockáztathatják, hogy érintkezésbe lépjenek velük.

A titkosszolgálatok egymást is ellenőrzik ott, ahol nem központosították őket olyan elképesztő mértékben, mint náluk. A titkosszolgálati eszközök használatát engedélyező bírónak nálunk semmiféle lehetősége nincs rá, hogy ellenőrizze, miként élnek (vissza) az engedélyével. Boldogabb országokban léteznek független adatvédelmi hatóságok megfelelő apparátussal és jogosítványokkal. Nálunk még az adatvédelmi ombudsmant is eltüntették. Nemsokára lecserélhetik a megmaradt egy szál ombudsmant, Szabó Mátét is, aki pedig ezt a nemzetbiztonsági törvénymódosítást alkotmányellenesnek tartja. Még jó, hogy ugyanez a véleménye a fölváltására legesélyesebb legfőbbügyész-helyettesnek, Varga Zs. Andrásnak is.

Egy meglátogatandó menekülttábor