Múlt csütörtökön reggel megyek a piacra, és látom, hogy előttem elzuhan egy öregember. Bal kezében szatyor, jobbjában bot, ő meg hever a járdán, mint egy halott. Fejéből ömlik a vér, a járókelők némelyike pedig még csak nem is lassít, hanem oda se néz. Elmegy, hogy úgy mondjam, a probléma mellett. Már csak ez hiányzott, cikázik át rajtam a gondolat. Merthogy sietnem kellene, be vagyok táblázva, sűrű a programom, bevásárlás, sajtótájékoztató, főzés, riportozás, cikkírás, ilyesmi. Életmentést nem kalkuláltam. De hát tizenharmadika van, szerencsétlen nap. Mire az öreg mellé érek, már vagyunk mellette hárman, feltámogatjuk, kérdem, hívjak-e mentőt, de azt mondja, „inkább kísérjen haza, a feleségem majd segít”. Fogom a karját jobbról, támogatja egy másik úr balról, így lépkedünk lassan, öt métert cirka tíz perc alatt, „nyolcvankét éves vagyok”, néz rám bocsánatkérőn az öreg, de látom, már nem az utca tükröződik a szemében, hanem a halál szakadéka. Uramisten, miért teremtettél napot tizenharmadikára. Füstölgök magamban, nekem ez jutott, de akik elmennek a bánat mellett, vígan vannak, s biztosan boldogok. Fél óra múlva leadjuk a kisöreget otthon, mint egy csomagot. Aztán rohanok a piacra, veszek ezt-azt, paradicsomot, krumplit, aztán futás haza, leadom a szatyrot, aztán megyek a kocsihoz, indulnék sajtótájékoztatóra, de nem nyílik a kocsim ajtaja. A központi zár működik, de az ajtó nem nyílik, kulccsal is hiába próbálom. Már csak ez hiányzott, dünnyögöm, de hát tizenharmadika van. Végül az egyik hátsó ajtó felől sikerül bemásznom, s hívom azonnal a megszokott szerelőmet, hogy ha lehet, még ma javítsa meg, az autóra minden percben szükségem lehet. Elszáguldok hozzá, elkéri a kulcsot és a forgalmit, nyúlok a zsebembe, de a tárcám sehol. Nézem a táskámban, keresem a kocsiban, de nincs. Abban volt minden okmányom, bankkártyám, pénzem, hetekbe telik, míg mindet pótolom. Már csak ez hiányzott, ordítok föl a halványjúnius-színű égre, mire az autószerelő bölcsen bólogat: nincs baj, menj, keresd meg a tárcád, az autót hamar megcsinálom. Uramisten, a tárcám hol lehet?! Pánikhelyzetben gyorsan működik az agyam, s azt súgja, hogy a piacra kéne visszamenni, ott tehettem le, amikor fizettem. Zsebtolvaj jöhetne még szóba, de a kisöreg, akit a szakadék szélén támogattam, bűnöző nem lehet. Taxit hívok, s száguldunk a piacra vissza, aztán futok az árushoz, ahol a paradicsomot vettem, s tolom félre a vevőket. Kérdem az árust, hogy nem talált-e tárcát valamelyik fakkban. Dehogynem, néz rám nyugodtan, itt van. S kezembe adja a tárcámat. Van remény, üvöltök fel diadalmasan, s már mennék a dolgomra, hiszen sajtótájékoztatóra ígérkeztem, amikor hív a szerelmem, hogy baj van. Valami szivárog neki alul, orvoshoz kell azonnal menni. És akkor elbődülök. Már csak ez hiányzott, így üvöltök magamból kikelve. Ó, persze, tizenharmadika van, s messze még az éjfél. Irány haza, majd onnan taxival a klinikára, gyorsan, gyorsan, mert valaki odabentről már nagyon szivárogtat: a méhburokból csöpögtet fontos információkat. Pont most, pedig későbbre vártuk. Benn a vizsgálóban megerősíti az orvos, hogy vágni kell. Elmagyarázza, hogy a magzatvíz nem fehér, hanem zöldessárga, s ha még sokáig várnánk, akkor csak a halott kisbabára... A folyosón odakint fel és alá járok. Aztán este kihoznak a műtőből egy kisleányt, lemérik, majd a kezembe adják, én meg nézem sokáig, bámulom a három kiló nyolc deka boldogságot. Éjfél után nyugodtan alszom el, ó, igen, igen, igazam volt. Az életemből már csak ő hiányzott.