Utólag nézve úgy tűnik: kifejezetten elősegíti az ember politikai döntéseit (vagy legalább tisztán tartja a lelkiismeretét), ha nem kap idő előtt Nobel-békedíjat. Ott áll Barack Obama (e sorok írásakor éppen a G8-as kollégákkal Észak-Írországban), s ha nincs is a zakóján a már elnöksége első évében, biankó csekként megítélt plecsni, nyomja azért rendesen. Mit kezdjen a szíriai polgárháborúval, amely már az ENSZ-adatok szerint is 93 ezer halálos áldozatot követelt? Avatkozzon be? Vagy ne? Ahány tanácsadó, annyifélét mondanak, miközben Washingtonnak már saját mércéje (a „vörös vonal”) nyomán is lépnie kellene. Demokrata párti elődje, Bill Clinton Obama egykori kihívója, a republikánus John McCain mellett áll ki azzal, hogy többre van szükség, Obama nem elég kemény. A The New York Times vezércikke erre őket dorgálja meg. A szíriai polgárháború nem annyira a demokráciáért, mint a hatalomért folyik, állítja eközben Zbigniew Brzezinski, az amerikai külpolitikai szakértők doyenje, Carter exelnök nemzetbiztonsági tanácsadója. Mi keresnivalója ebben az USA-nak?

Intő jel az iraki háború, amelyet Obama elődje, Bush indított meg 2003-ban, s amely ráébresztette az amerikaiakat a „kivonulási stratégia” alapproblémájára: bemenni könnyű, kijönni nehéz. (Az már a történelem csúf fintora, hogy Irak most, az úgymond béke és demokrácia idejére lett azzá, amit Kathryn Bigelow Oscar-díjas filmje egy 2004-es élményekre épülő forgatókönyv alapján állított róla: a bombák földje. Rutinszerű a napi tucatnyi merénylethalott.)

Egyre kevesebb szó esik róla ezekben a napokban, hogy Genfben újabb békekonferenciát terveztek a nyárra a szíriai rendszer, illetve a lázadók („ellenzék”) képviselőivel. Ez ugyanis halasztódik, nem kis részben azért, mert az amerikaiak (is) úgy gondolják, Aszad elnök katonailag túl jól áll, így könnyen előnyére fordíthatja a helyzetet. Ez mármost felveti azt a kérdést: a nemzetközi közösség (avagy: a Nyugat) a vérengzés leállítását vagy az Aszad-rendszer bukását akarja-e előidézni, esetleg egyiket a másikhoz köti-e? Ez azért sem lényegtelen kérdés, mert ott van Oroszország, amely nem nyújt segédkezet az ENSZ BT nyugati tagjainak. Nem akar például légtérzárat.

A polgárháború képlete bonyolult. Az Aszad-rendszer, akármennyi vér tapad is a kezéhez, számottevő társadalmi csoportok (alaviták, keresztények) támogatását élvezi, ha másért nem, azért, mert jobban tartanak attól, ami utána következhet. Mindkét oldal már így is fegyverekkel nyomja tele az övéit; megfigyelők a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia „proxy”, azaz nem egymás ellen nyíltan, hanem külső terepen vívott háborújáról beszélnek. Lehet bízni abban: mivel Haszan Rohani, a most megválasztott iráni elnök a reformisták közé számít, enyhül a nyomás, legfeljebb Teherán működésének ismeretében nem érdemes. Könnyű hát Clintonnak: ha Jugoszlávia bombázásával is, de leállította a koszovói népirtást, és még Nobel-díjat sem vethetnek a szemére.

93 ezer élet veszett el Szíriában – ezekkel a táblákkal fogadták a G8-ak vezetőit