Friss Róbert: Háború után
Most lesz igazán bajban Bakondi György. Másodhegedűsként sikeresen végigkontrázta a kormányfő fényes szólóját a gátakon, aminek jutalmaként az országos katasztrófavédő mint helyreállítási megbízott, „sorrendben és lépcsőzetesen” felmérheti és helyreállíthatja a felmérendőket és a helyreállítandókat.
Nehéz lesz, mert a Duna elleni küzdelem látványosságához – amit a miniszterelnök oly lelkesen, elszántan és sikeresen prezentált – nem mérhető az a sziszifuszi munka és türelem, amellyel én például azt várom, hogy a pincében mikor oszlik annyira a másfél méteres víz, hogy a szivattyút meg a kazánt vissza lehessen szerelni, és ne a sarki artézi kútban kelljen lögybölni magam a már nagyon várt harminc fokban. És még sok ezer hasonló nehézség…
Nagyjából minden igaz: a Duna történelmi áradása, meg hogy emberéletben nem esett kár, meg az is, hogy régen látott összefogásnak lehetett szemtanúja, aki látta, hogyan lapátolják civilek és katonák, tűzoltók és rendőrök meg a TEK-esek a homokot a zsákok százezreibe. A szolidaritás tényleg tapintható volt néhány napig, és ezen akkor sem lehet fanyalogni, ha a hatalom mindent kihoz belőle a maga javára, amit csak lehet. Mert mintha emlékeznénk valami hasonlóra 1965-ből, 1970-ből, 2002-ből vagy 2006-ból is.
Igaz, az tegnap, tegnapelőtt volt, most meg ma van, s a TEK az orrunk előtt, az erdőszélen emel egyetlen éjszaka alatt kétméteres homokzsákfalat, megvédve a falut, amin az sem változtat, hogy néhány órával korábban ugyancsak ők nevetgéltek az erdőszélen abban az ötvenautós konvojban, amelynek élén maga a miniszterelnök parádézott, talán éppen Bakondi György társaságában. Hogy aztán a következő napokban mindenféle kialvatlan egyenruhások, miközben a civilek lelkét pátyolgatják, a pokolba kívánjanak minden okoskodó nadrágost a szivárgások mellől.
Hanem a háborúnak vége, „a kormány sikeresen megvédte az embereket és a javakat”, legalábbis nagy általánosságban, mert a háború nyomai még sokáig ott maradnak a homokzsákoktól járhatatlan mocsaras utcákban. A háborúnak, amelyben oly vitális a hatalom, tényleg vége. Most ott kellene „jobban teljesíteni”, amiben ez a kormány sosem jeleskedett. A konszolidációban. Itt már nincs helye a nemzet körbehordozott véres kardjának, itt elszennyeződött kutak vannak, kidőlt fák nyomán kidőlt kerítések, tönkreázott szivattyúk és cirkók, áram és folyó víz nélkül maradt, alámosott épületek.
Megroggyant gátak, kimerült emberek. A kormány sikeres védelme helyett legfeljebb a szomszéd két keze meg a lapátja maradt. Esetleg egy ép baráti fürdőszoba a falu túlfelén. A tűzoltók eltűntek, én meg fél szemmel azt lesem, hogy mikor dől rá az utcasorra a szomszéd szétázott százéves nyárfája. A polgár kilép a háború nagy nemzeti közösségéből, s megtér a privát szféra individualista autonómiájába. Kezdődik a maszek küzdelem a csikorgó intézményrendszerrel, hogy az élet egyszer majd, valamikor visszatérhessen a hétköznapokba. A legközelebbi árvízig.
