Amiben ugyebár az is benne van, hogy akik viszont benne maradtak a trafikmutyiban, azoknak szörnyű éjszakáik vannak, egy percet se tudnak aludni a lelkifurdalástól és a rettegéstől, hogy jaj, mi lesz, ha hajnalban értük jönnek a nyomozók. Ám nem biztos, hogy így van. Megjelent a 168 Óra honlapján egy interjú id. Sánta Jánossal, a hódmezővásárhelyi Continental Dohányipari Zrt. ügyvezető igazgatójával, akinek a trafikügyben betöltött szerepéről legyen elég annyi, hogy rokonai, barátai, ismerősei sorra nyerték a koncessziókat, ráadásul kiderült, hogy az egész törvénytervezetet az IP-címén regisztrált számítógépen írták.

Mindebből következően id. Sánta János ügyvezetőnek már hosszú hetek óta nemhogy lidérces álmoktól kellene szenvednie éjszakánként, de kifejlett inszomniával a klinikán feküdnie, hogy kigyógyítsák krónikus alvászavarából. Ehhez képest id. Sánta János végtelenül nyugodtan, harmonikusan alszik, s az egész trafikügyről az a véleménye, hogy lefizetett újságírók rendezik a balhét. Jó, ebben még semmi új nincs, ám id. Sánta János férfi módjára a sarkára áll, és a riporter szemébe mondja kendőzetlenül, hogy igen, ő bátorította a rokonokat, barátokat, ismerősöket, hogy pályázzanak, abban pedig, hogy aztán a rokonok, barátok és ismerősök végül nyertek is, semmi különös nincs, ez a világ rendje.

Azért ez nem mindennapi beszéd. Hol vannak már a régi szép idők szoci potentátjai, akik efféle mutyiügyekben napokig magyarázkodtak, hogy az nem így volt, hanem amúgy, s hogy nekik semmi közük az egészhez, ám észre kell venni, hogy a tökélyre fejlesztett Fidesz-módszer is kifutóban van. Mármint, hogy ha valami disznóságot olvasnak az ember fejére, akkor ellentámadásba kell átmenni, egész másra terelni a témát, végül rutinos levezetéssel a Gyurcsány–Bajnai-vonalra terelni a felelősséget. Ebben a mezőnyben id. Sánta János kifejezetten nagyvonalú férfiú, aki őszintén és sallangmentesen mondja a világ szemébe, hogy igen, azt csinálunk, amit akarunk.

Ez már az új hullám, ez már a szintén hódmezővásárhelyi jó barát, Lázár államtitkár iskolája, amelyben immáron nem kell mellébeszélni meg titkolni semmit. Ez a társaság már nyugodtan alszik, nincsenek rémálmai, önmagával szembeni skrupulusai, híján van önismeretnek, önkontrollnak, a lelkifurdalást, a megbánást hírből sem ismeri, erre egyébiránt az intézményes garanciái is megvannak.

Hogy mást ne mondjunk, van ebben az országban egy főügyész, aki evolúciós vagy ki tudja, milyen okokból kifolyólag tán még akkor sem reagálna kormánybarát korrupcióra, ha valamelyik kormánykedvenc érdekcsoport véletlenül a Legfőbb Ügyészség épületét vinné haza. Mindez csak azért fontos, mert a hazugságra, a dolgok meghamisítására meg letagadására még úgyahogy fel tudja készíteni magát az ember.

Ám most már a képébe is vágják, hogy igen, csalunk, te pedig úgyse tudsz csinálni semmit; s ezzel nehéz mit kezdeni, megáll a tudomány. Nem véletlen, hogy amikor az interjú vége felé id. Sánta János kissé méltatlankodva visszakérdezett, hogy a trafikpályázaton mégis „kiknek kellett volna nyerniük? Talán az énektanároknak? Vagy tornatanároknak?” – mi is csak bután néztünk magunk elé.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa