A nyilatkozó magas pozíciója arra int, hogy a szavait vegyük komolyan. Ne véljük, hogy nem tud magyarul, s nem tudja, mit beszél. Ha tudja, akkor úgy tudja: amit a kultúra és a humántudományok, a művészet, a filozófia, a szociológia, a teológia, a pedagógia, a történettudomány stb. teremt, nem érték. Se Mozart, se Platón, se Pázmány, se Kurtág, se Scruton, se Eco, se Bibó, se senki. Gyönyörködtetni, boldogságot adni, az sem érték.

Ennyit tehet az államtitkár ebben a rút, liberális, értékválságos világban azért, hogy az ifjúság fölismerje az igazi értéket, s megkülönböztesse attól, ami nem az. Mondjuk, Klinghammer térképészeti munkásságát Bartók zenei munkásságától. Tanulja meg a szekularizációban elfajzott nemzedék: egyfajta érték van, a materiális. Az Örömódát nem lehet megenni. Az a fő, ami a fazékban fő.

Így kell dönteni közpénzek sorsáról. Nem értékre nem költünk. Csak ha marad fölösleg, miután jutott elég mindenre, amire igazán kell. A Fradira például. „Minek a lélek balga fényüzése? / Aludjunk. Másra kell ideg s velő. / Józan dologra. Friss tülekedésre.” Írta egy bizonyos Tóth, egy satnya, tüdőbajos naplopó ahelyett, hogy tüdeje szakadtáig értéket alkotott volna.

Régen beszéltek ilyen őszintén a kultúráról, mint most az államtitkár. Úgy ötven évvel ezelőtt, a vulgármaterializmus fénykorában, de akkor is csak zárt ajtók mögött. Biszku, Kádár, Kállai versenyt toporzékoltak a Politikai Bizottságban, amiért a humán értelmiség nem akarja tudomásul venni, hol a helye, mi a dolga.

Hogy az az ő „nagyon fontos” feladata, hogy földíszítse a nép államát, gyönyörködtesse a népet, nem pedig az, hogy eredetieskedő művekkel és gondolatokkal zavarja meg az emberek fejét és a párt munkáját. Csupán az olvasók tájékoztatásának teljessége kedvéért említjük, hogy másféle elképzelések is léteznek a humántudományokról és a kultúráról. Ezek abból indulnak ki, hogy a humán emberit, emberközpontút jelent. A humántudományok azzal foglalkoznak, ami a világban sajátosan emberi. Az embernek az a sajátossága, hogy foglalkoztatja őt önnön sajátossága. Miért olyan, amilyen? Miért él? Mi a jó? Mi a rossz?

Hogyan lettünk, honnan jöttünk, hová megyünk? Hogyan működnek, működtek, működhetnének az emberi közösségek? Az emberiség, a társadalom, a család, a pár? Az egyén? Melyiknek mi a baja, mit lehet azzal tenni? Mi a boldogság? Mit lehet azért tenni? Mitől vagyunk mások? Miről vagyunk hasonlók? És így tovább. A művészet pedig a végtelen emberi világ mély és érzéki átélésére való. Mindez annyiban érték, amennyiben az az emberben az ember.