A rendszerváltás óta, sőt több mint másfél évszázada nyilvánvaló, hogy az egyetlen cél az lehet, hogy „a nyugati fejlődés útjára lépve, gazdasági jólétet teremtsünk”. És ez meg is történt. Bár hazánk a 90-es évek elején olyan gazdasági-társadalmi problémákkal találta szemben magát, amelyek a kor emberei számára ismeretlenek voltak – mint a munkanélküliség vagy a két számjegyű infláció –, akkor senki sem vitatta, hogy a helyes út az, ha célba vesszük a nyugat-európai országokat, és ha elérjük, hogy partnerként tekintsenek ránk. Annak ellenére, hogy Lengyelország mellett – az előző rendszer túlköltekező, elhibázott gazdaságpolitikája miatt – a régió másik betege Magyarország volt, rohamléptekkel láttunk hozzá a piacgazdaság, valamint a demokrácia építésének, és a térség posztkommunista országait tekintve éllovassá váltunk. Szinte minden tekintetben.

Ezekben az időkben el sem tudtuk képzelni, hogy az ezredforduló után lesz olyan kormány, amelyről három év után elmondható: a populizmussal szerzett példátlan erőfölénnyel az álkoalíciót alkotó pártok oly módon éltek vissza, hogy „visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába”, amelyet a XIX. századtól kezdve el kell utasítanunk annak érdekében, hogy sikeres országgá váljunk. Ez a kormány „valójában akkor vette el tőlünk, fiataloktól a jövőnket”, amikor miniszterei beleültek a bársonyszékbe. Elég arra gondolni, hogy míg a PISA-felmérések élén járó finnek és svédek egyre csak bontják tanuló és tanerő között a korlátokat, a magyar kormány iskolaőrökről beszél, akik testi kényszert is alkalmazhatnak az órákról igazolatlanul hiányzó diákok ellen. A tankötelezettség végének leszállításával a kormány hozzájárul a tinédzserkori elkallódás valószínűségének növeléséhez, s közben az ország legsikeresebb egyetemeinek működését sodorja veszélybe.

A nemzetközi összehasonlításban is jó, a rendszerváltás utáni miniszterelnökök ötven százalékát adó Budapesti Corvinus Egyetem a héten kikapcsoltatni kényszerült a lifteket, hogy csökkentse működési költségeit. Míg az összes többi EU-tagállamban tendencia, hogy a diplomások számát növelni kell, a Hoffmann-féle ámokfutó munkacsoport úgy dönt, hogy ennek az ellenkezőjét teszi, miközben szociológusok széles körben publikálják tanulmányaikat arról, hogy a diplomások eredményesebben képesek gyereket nevelni, magasabb a várható élettartamuk, és jobb esélyeik vannak a munkapiacon. Ismét mondható, mint 1989. június 16-án „a hatodik koporsóban a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk fekszik”.

Csodálkozunk, hogy külföldre menekülnek a fiatalok? Hát hiszen „minden kopik ebben a társadalomban. Egyetlen dolog nem kopik, az a rendőrállamiság”. Az állam sok mindenből nem hajlandó engedni, de leginkább „az ütőképes, belső rendfenntartó erőből” nem. Egy rendőrállam azonban sosem szül rendet. Elutasítást szül, alattvalói szemléletet, olyan társadalmat, amelyben tartani kell valamitől. Egy ilyen társadalomban nem jó élni. Nem hittem volna, hogy újra fel kell majd tennünk a kérdést: „Mit tehet egy ifjúság egy ilyen pillanatban, amikor egy állandó és folyamatos kopásban lévő társadalomban találja magát?” Ki kell mondani, hogy „ezt a csődtömeget, ami ma összejött, mind gazdasági, mind politikai értelemben – ma már a belül maradás politikájával és taktikájával nem lehet megreformálni”. Ehhez egy széles támogatottságot élvező kormányváltó erőnek kell megjelennie. Nem lesz egyszerű, de véghezvihető.

Mások mellett az LMP képviselői – ugyan sokszor látványos akciókkal és felszólalásokkal demonstrálva – az utolsó pillanatig hittek abban, hogy „rákényszeríthetjük az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak”, de ez nem jött be. A választások szabadok lesznek ugyan, nekünk azonban olyan játékszabályok szerint kell megméretnünk magunkat, amelyek nem kedveznek az ellenzéki pártoknak. A kétharmad által létrehozott, meglehetősen torz választókerületi rendszerben jóval nagyobb eséllyel futhat be ismét kormánypárti jelölt 2014-ben. A szélesebb összefogás érdekében azonban „új pártokat kell alapítani, új szakszervezeteket kell alapítani”. Látni kell, hogy Orbán és társai „elzárkóznak a párbeszéd elől. Lehetetlenné teszik azt, hogy azokat az indulatokat, amelyek fölgyülemlenek ebben a társadalomban, normális, civil polgár módjára szerveződve levezessük.” Éppen ezért a társadalom minden eddiginél szélesebb körét kell rávenni, hogy aktivizálja magát, és vállaljon felelősséget a közös jövőért.

Úgy nem fog menni, ha az emberek tettek nélkül tűrik tovább azt, ami ebben az országban folyik. A kritikát ez a kormány nem fogja meghallani. Bármilyen hangosan kiabálják is neki. Voltak jobb pillanatai Magyarország miniszterelnökének. Rengetegszer volt igaza. Akkor is, amikor a Hősök terén, a Kádár-rendszer temetésekor azt mondta: „El kell érni, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot ellenünk.” Szomorú, hogy egy olyan pártszékházban, amelynek az erkélyéről rálátni a helyre, ahol egykor a legendássá vált és Orbán Viktor politikusi karrierjét – egyáltalán nem méltatlanul – megalapozó beszéd elhangzott, huszonnégy évvel később a liberális demokráciáért és egy annak megfelelő alkotmányért békésen tüntető egyetemisták ellen még csak nem is rendőrök, pusztán a kormánypárt segítségére siető, büntetett előéletű segéderők alkalmaztak testi erőszakot.

A liberálisok nevében csak annyit mondhatok: „Mi azokat az államférfiakat tiszteljük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával.” E szavak egy olyan politikus szájából hangzottak el, aki évek óta nem tartozik közéjük. Az elmúlt három év tevékenykedése nem volt más, mint „a magyar jogállamiság leköpése, szemétre hányása”. „Az a politikai rendszer, amely nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni”, halálra van ítélve. Egyszer az a rendszer is erősnek mutatta magát, amely ellen a liberális Orbán Viktor harcolt. Egy pillanat alatt hullott darabjaira. A cikkben minden idézőjeles mondat Orbán Viktoré. 1988-ból és ’89-ből valók. Diktatúra ugyan nincs (különben én magam sem vehettem volna részt pártalapításban az elmúlt hetekben, és valószínűleg ezeket a sorokat sem írhatnám le következmények nélkül), de 2013-ra éppen az Orbán-kormány által teremtett helyzet, a leépülőben lévő demokrácia tette ezeket a mondatokat újra aktuálissá.

A szerző közgazdász

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.