Azzal, hogy a politikai osztály (élén a kormányfővel) demonstratívan kivonult a gátakra zsákot tölteni, ismételten elnapolta – legalább a következő nagy árvízig – az érdemi vitát a magyar árvízvédelemről. 

Politikusok és civilek a gáton

Amikor a demagógia éppen átszakítja a gátakat, és jogász-, bölcsész-, közgazdászdiplomás, jellemzően egész életüket a kétkezi munkától távol, közpénzköltéssel töltő emberek gumicsizmás-lapátos nagytotáljai töltik be a képernyőt, nehéz racionális diskurzust folytatni gátrendszerekről, vízvisszatartásról, komplex vízgazdálkodásról. Ennek híján viszont mi magunk adunk felhatalmazást rá, hogy az ügyeletes országmentők átlagosan háromévenként előadják nekünk az árvízi hajóst, majd utána esztendőkig ne is gondoljanak – és pláne ne költsenek – a folyók mellett élők biztonságára.

Jó kormányunk márciusban vitára bocsátott nemzeti vízgazdálkodási stratégiájában konkrétan az áll, hogy a fejlett világban kétféle árvízvédelem létezik: a tervszerű és a katasztrófavédelmi logikájú. Az előbbi az előrelátásban, a folyamatos fejlesztésben, karbantartásban és általában a hosszú távú gondolkodásban hisz, az utóbbi viszont úgy okoskodik, hogy a védekezésre kizárólag a nagy árvizek idején kell áldozni (akkor viszont jó sokat, mert özönvízkor nincs sem felső korlát, sem a békeidőben szokásos pénzfelhasználási kontroll). A magyar szisztéma tipikusan az utóbbi kategóriába tartozik: ahelyett, hogy mai áron 250-300 milliárdból rendbe raknánk az árvízvédelmi rendszert, és utána – némi túlzással – pipázgatva nézegetnénk a mostanihoz hasonló árhullámok levonulását, mi inkább orosz rulettet játszunk a természettel.

Az elmúlt tizenöt évben a mostani az ötödik nagy árvíz. A hírekben szereplő összegeket összeadva ezalatt mintegy 420 milliárd forintot költött az ország a rendkívüli védekezésre és az ár utáni újjáépítésre, vagyis (a fenti kalkulációhoz képest) már akkor is bő százmilliárdos vesztésben vagyunk, ha az emberi tragédiáktól eltekintünk. És miközben az áradat napjaiban a felülről nyitott kasszából könnyű kézzel markol a kormány, „mindent megtéve” az emberéletek és az anyagi javak mentéséért, ugyanaz a kabinet (nem csak a mostani, az elődjei is) két áradat között egyáltalán nem törődik a gátakkal.

Megint elég, ha a hivatalos kormánydokumentumból idézünk: 1998 és 2010 között az összes tervszerű árvízvédelmi ráfordítás nem érte el a 100 milliárd forintot, ez éves átlagban szánalmasan keveset, hét-nyolcmilliárdot jelent. És az idei költségvetésben is ekkora számot találunk. „A hazai vízgazdálkodásban a forráshiány miatt az állam kockázatvállalásra kényszerül, illetve eseménykövetővé válik: mindig az aktuális víz-problémát kezeli, és nem tud preventív lenni. (...) Az állami források a nemzeti vízgazdálkodási fejlesztésben mára teljesen lenullázódtak (...) A leromlott, vagy előírt méretűre ki nem épített védművek miatt a hangsúly kényszerűen a katasztrófakezelés irányába tolódott el (...) A többszörös szervezeti átalakítás a vízügyi ágazat létszámának több mint 70%-os csökkenéséhez vezetett, ami ma már a működőképességet is megkérdőjelezi” – még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ezt nem egy ellenzéki hírportál, hanem az Orbán-kabinet friss vízstratégiája rögzíti.

Amit az elmúlt napokban a kamerák közvetítettek – kétségbeesett polgárok, profik és önkéntes amatőrök, közmunkások és politikusok harcát a vízzel –, valójában a Pató Pál-típusú magyar árvízvédelem illusztrációja volt. Hogy mégsem lett nagyobb baj, az persze ettől még győzelem – egy olyan csatában, amelyet leginkább a politikai elit rövidlátása ellen vívunk.