Rejtőzködők
Valószínűleg kell még egy kis idő ahhoz, hogy az egyházak feldolgozzák és megemésszék a népszámlálás eredményét. A hideg zuhanyt. Feltűnően sokan döntöttek ugyanis úgy, hogy köszönik a lehetőséget, de inkább nem válaszolnak a vallási hovatartozást firtató kérdésre.
A titkolózás, ahogyan a bizalmatlanság és a félelem, kezdi átvenni a hatalmat az országban, lassan kortünetté válik. A politikai szimpátiákat kutató cégeknek régóta fejfájást okoz, hogy az emberek nagy része nem hajlandó elárulni, melyik pártra szavazna. Az egyházak most szembesülnek hasonló problémával. Mindenki magyarázatokat keresgél, és – mivel a népszámlálási adatok a találgatásoknak is tág teret adnak – a következtetések jócskán eltérnek egymástól.
A katolikus egyház – így szól a püspöki kar hivatalos álláspontja – nem tekinti mérvadónak az eredményt, míg az evangélikusok honlapján frissen közzétett tanulmányában Harrach Gábor az egyházak szempontjából drámai képet fest a vallásosság alakulásáról. A történész-szociológus szerző először is rögzíti, hogy a katolikus, református és evangélikus egyház híveinek összesített aránya az előző népszámlálás óta, tehát egyetlen évtized leforgása alatt 73-ról 53 százalékra olvadt. A vallástalanok aránya 15-ről 18 százalékra, a nem válaszoló „rejtőzködőké” pedig 11-ről 27 százalékra nőtt. A szekularizáció (elfordulás a vallástól) a fővárosban volt a legerősebb: Budapesten a három nagy keresztény egyház híveinek lakossági rátája 40 százalékra csökkent.
Az egyik legfontosabb kérdésre, hogy a mintegy 2,7 millió rejtőzködő között hogyan oszlik meg a vallásosak és vallástalanok aránya, a szerző szerint nem adható egzakt válasz. Ettől független tényként kezeli, hogy példátlanul felgyorsultak a szekularizációs folyamatok. Hisz tíz éve még a lakosság csaknem háromnegyede vallotta magát a nagy keresztény egyházak hívének, ma már alig több mint fele. A rejtőzködők aránya viszont több mint kétszeresére ugrott.
A vallási attitűdök változásának kőkemény politikai vonzatai is lehetnek. Harrach Gábor tanulmánya arra jutott, hogy minél magasabb valahol a „történelmi” egyházakhoz kötődő hívek aránya, annál erősebb a jobboldali (fideszes) szavazók jelenléte. És minél nagyobb a baloldali-liberális szavazók aránya, annál több a rejtőzködő. A szerző hipotézise szerint a válaszmegtagadás egyfajta ellenzéki önkifejezésként is értelmezhető.
Ha tényleg így van, akkor bekövetkezhet az, ami az egyházaknak legkevésbé se lehet ínyére: a vallási hovatartozás kibogozhatatlanul összefonódhat a politikai identitással. Orbán Viktor tudatosan játszik erre. A kormányfő időnként szerepet téveszt, és úgy beszél, mintha éppen istentiszteletet tartana nyájának, a magyar népnek. Nehéz elhessenteni a gyanút, hogy a kormány a hittan bevezetésével is elsősorban az egyházak, közvetve a jobboldal utánpótlásáról szeretne gondoskodni.
Vannak egyházi vezetők, akik szívesen sütkéreznek a fideszes hatalom fényében, mások azonban érzékelik a veszélyt. Talán felmérték, hogy nem szül semmi jót, ha a hitbéli meggyőződést politikai törésvonalak alakítják – de az is lehet, hogy egyszerűen csak megnézték a népszámlálási adatokat.
