Az egyéni nyugdíjszámlának természetesen nem sok értelme van. Egy papír csupán, amelyből ki-ki megtudhatja, mennyi járulékot fizetett utána a munkáltatója egy adott időszakban. Még akkor sem következne belőle semmi távlatos, ha hozzáírnák mondjuk azt a testes összeget, amelyet elhappolt az állam a magánnyugdíjpénztárak államosításakor. 

Míg a rendszer felosztó-kirovó elven működik, az, hogy mennyi járulékot fizetünk, inkább csak tájékoztató jellegű adat. A nyugdíjunk annyi lesz, amennyire a mások befizetéséből akkor éppen futja, amikor rákényszerülünk, hogy letegyük a lantot.

Az egyéni nyugdíjszámlának mégis lenne értelme, nem is kevés. A szám, amellyel általa szembesülne az ember, legyen rémisztően kicsi vagy valamivel nagyobb, segítene tudatosítani, hogy a nyugdíj csak akkor nem lesz a – legfeljebb: tisztes – szegénység szinonimája, ha mindent megteszünk az öngondoskodás érdekében. Félreteszünk, biztosítást kötünk, biztos befektetést keresünk – mert ha nem, hiába a ledolgozott évtizedek, felkopik az állunk.

Mindez persze közhely, de attól még hétköznapi valóság. Lassan negyedszázaddal a rendszerváltás után a magyar átlagpolgár még mindig hajlamos elengedni a füle mellett, hogy az államot, illetve a társadalombiztosítást az ő befizetései működtetik. Kényszerűségből beletörődik, hogy minimálbéren foglalkoztassák és zsebbe fizessék, gyakran az ágál a leghangosabban a csapnivaló orvosi ellátás miatt, aki saját keresményéből még sosem fizetett egészségügyi járulékot, és mindnyájan ismerünk olyan felnőtteket, akik – persze nem jószántukból – számlás munkákból éltek egész életükben, és fogalmuk sincs, mi lesz velük pár évtized múlva.

Az egyéni nyugdíjszámla, fogalmazzunk fellengzősen, egyszerűen tükröt tartana ennek a fenntarthatatlan rendszernek. Amivel egyúttal azt is megmondtuk, miért húzza-halasztja határozott ígéretei ellenére a Fidesz a bevezetését. Az Orbán-kormánytól mi sem áll távolabb ugyanis, mint hogy felnőttként kezelje az országot. „Megmenti” azokat, akik józan ítélőképességük birtokában és a kedvező kamatokat szem előtt tartva devizában adósodtak el, közben meg kihasználja egy komplett nemzedék szorongatott helyzetét, és arra kényszeríti a fiatalokat, hogy életre szóló adósságot vállalva végezzék el az egyetemet, ha már annyira akarnak tanulni. Rezsicsökkentésről ágál, mit sem törődve azzal, hogy az ország hosszú távú energiaellátását veszélyezteti, de kikacsint a gazdagokra, barátaim, ti megint jobban jártok. Adót csökkent a tehetőseknek, miközben fulladásig szorítja a nadrágszíjat a szegényeknél. Jó államnak mutatja tehát a mindenható államot, pedig neki kell a legjobban tudnia, hogy a zsebe üres – ajándékait éppen azok fizetik, akiknek a buksiját simogatja.

Bárki váltja is le a Fideszt, először is vállalnia kell a nemzet nagykorúsításának népszerűtlen feladatát. És hogy erre készül, azt célszerű már jó előre megmondania. Mondjuk úgy: reggel, délben meg este.