Szépen alakul a verseny. Egy közvélemény-kutatás szerint Muhammad Bakr Khalibaf, Teherán polgármestere áll az élen 23,4 százalékkal. Őt Mohszen Rezai és Haszan Rohani követi, 14,2, illetve 13,2 százalékkal. Más felmérések szerint viszont Khalibaf és Szaid Dzsalili, a rendszer egy ismert embere, a nukleáris kérdés jó ismerője között folyik a verseny. Nincs is más hátra Iránban, ebben a szokványos országban, mint hogy az 50,5 millió választópolgár az urnákhoz járuljon pénteken, és megválassza a maga Barack Obamáját, avagy Mitt Romney-ját – gondolnánk.

Ám Irán a legkevésbé sem szokványos ország. Nem feltétlenül azért, mert iszlám köztársaság. Pakisztán is az. Hanem azért, mert ezen belül is speciálisan alakult a politikai szerkezete. Nem lehet éppen azt állítani, hogy semmibe venné a demokráciát. Eljátszik elvégre egy első blikkre egészen hihető választási színjátékot, miközben semmilyen külső erő nem kényszeríti rá. (A Velencei Bizottság biztosan nem.)

Rábírja viszont a két lábon járó felső hatalom, a Legfőbb Vezető, Ali Khamenei ajatollah, Khomeini utóda. Valamint az alkotmány. Az iráni „kettős hatalom” részeként a politikai rendszer alapja teokratikus uralom, amelybe demokratikus elemek keverednek. Ez nem éppen kevés a síita iszlám a világsajtóban ezerszer elátkozott vezető állama részéről. Mondjuk a szunnita iszlám főhatalmában, Szaúd-Arábiában, az Egyesült Államok hű szövetségesénél alighanem lefordulnának a sejkek nevettükben a kerevetről, ha azt mondaná valaki nekik: Rijádban is ilyen választásokat kellene tartaniuk.

Mindamellett a rendszer semmit nem bíz a véletlenre. A csaknem 700 jelöltből az Őrök Tanácsa gondosan kiválogatta azt a nyolcat, akit érdemesnek talált arra, hogy Mahmud Ahmadinezsad, e gyarló földi hivatalnok és szürke eminenciás méltó utóda lehessen. Korábban is ez volt a szokás. Ezúttal kiszűrték az ellenzékieskedő Ali Akbar Hasemi Rafszandzsanit, ahogyan Ahmadinezsad egy közeli emberét is. E napokban ketten önként léptek vissza.

Bár Dzsalilit és Khalibafot egyaránt jó tippnek tartják elemzők, a perzsa névlista memorizálása helyett a világ a következő tényekkel barátkozik inkább. Akárki győz is, Iránt a keményvonalasok irányítják. Ebből következően nincs se igen, se nem az atomprogramra Khamenei ajatollah jóváhagyása nélkül. Elemzők korábban is felhívták a figyelmet: minél jobban vicsorog a világ Iránra, hogy adja fel programját, hiszen állítólag semmi szüksége rá, annál inkább összezár a teheráni közélet, sőt a közvélemény.

Irán meggyőzése fontos lenne. (Más ügyben is: pl. szíriai polgárháború vagy a libanoni Hezbollah támogatása). Nemcsak Izraelnek és az USA-nak, de Európának is. Ám vérmes remény túl sokat várni pusztán az elnökválasztástól. Ami persze jó lakmusztesztje a rendszer belső mozgásainak. Mint mondjuk 1975-ben az, hogy Fock Jenő vagy Lázár György legyen-e a kormányfő.