Vannak azonban gondok bőven, s néhány kétely sem mellőzhető. Kezdve a mostanáig jelzett 2,5millió tonnás termeléssel: irigylésre méltó magabiztosság, ha ezt bárki ki meri jelenteni, mert lehet, hogy annyi, de megtörténhet, hogy kevesebb, netán több. Mit tudunk? Ismerjük a tömegesen felvásárolt termények mennyiségét. Ilyen a zöldborsó és a csemegekukorica. Aztán az ipari alma, és némiképp a meggy. A többit csak sejtjük. A statisztika kizárólag a társas gazdaságok nyűge, azok pedig alig termelnek ez ágazatokba soroltakat. Más termékekre a hűtő- és a konzervipar sem nagyon épít megbízható szerződő partnerek hiányában. Az ipar felvásárlási árai ugyanis nyilván alacsonyabbak, mint amennyit a kis piacokon elérhet a termelő.

Hogyan állapítható meg a termelés volumene? Becsléssel. Van egyszer a telepített gyümölcsösökben szüretelhető termés. Az évjáratot figyelembe véve ezt reálisan közelíteni lehet a valós helyzethez, ám a kis- és zártkertek rejtve maradnak. Fortélyosabb ügy a zöldség. A becslés alapja itt az eladott vetőmagvak mennyisége volt éveken keresztül. Ez azonban csalóka, különösen az után, hogy a magvak árai az egekbe szöktek. A lakosság észnél van, és megpróbálja a maga által termesztett vetőmagokból megoldani a következő évet. És ez terjed.

A kialakult „statisztikai rendszer” erősen hajaz Fekete-Afrikára, de eddig egyetlen kormány sem látta szükségét, hogy változtasson rajta. Ez ingoványos alapzatra azonban kockázatos építeni, hacsak nem a hazug sikerpropaganda a cél. A helyzet mindenesetre lakmuszpapírként jelzi, hogy a továbblépéshez döntő változásokra lenne szükség.

A gubancok azonban térdzsibbasztóak. El is kellene adni azt az egymillió tonna többletárut. Irdatlan súly! És irdatlan árutömeg! Lehetséges vevőt találni ennyire a hazai piacokon? Lehetséges ennyit behordani a kis és a nagybani piacokra? Biciklin, kocsiderékban, csomagtartóban, utánfutón, furgonban? Hiszen ez ötvenezer kamionnyi rakomány!

Ez ágazatban a világ fejlettebb részein az értékesítést nem a családtagok végzik, hanem termelői értékesítő szövetkezetek. A tészek. Vannak ilyenek hazánkban? Vannak. Bőven. Ütőképesek? Hát azt nem. Alig van árualapjuk. A csaknem száz tész és termelői csoport együttes éves bevétele nem éri el azt a szintet, amelyet egynek legalább (!) el kellene érnie. Így nem piaci tényezők.

Miért nem formálódott Nyugat-Európához, sőt Észak-Amerikához hasonló, termelőket átfogó szövetkezés? Egyszerű. Erős tészt csak erős gazdaságok képesek létrehozni és működtetni. Erős gazdaságok pedig nálunk ritkán termelnek zöldséget, s többnyire gyümölcsösük sincs. Az innovatívabb egyéni gazdálkodók is inkább a gabonatermelést választják. Kevésbé macerás. A háromszáz kvadráton karfiolt gondozó és a piacokon számla nélkül eladó őstermelő pedig gyönge és szervezhetetlen. Többet nem mer termelni, mert ennyinek eladását még reméli, az meg nem üzlet, ha a termés felének bebarnul a vakítóan fehér rózsája. Hogy egy tészben eladható lenne? Persze. Akár tíz hektár is. Csakhogy ott olcsóbban, ráadásul a bevételét is nyomon követhetnék. És talán még adót is fizetnie kellene. Szörnyűség!

A mai agrárszerkezetben meghatározó szerepű tész nem alakítható hazánkban. (Mármint zöldség- és gyümölcságazatban nem. Másutt? Van egy: az Alföldi Tej, habár az nem szövetkezeti formában működik, és –uramisten! – nagy tejtermelők alakították. Erős gazdaságok.) Az egymillió tonna többlettermés értékesítésében a termelők szövetkezései alig segíthetnek, noha ennyi – és akár több is – eladható, ha kiváló minőségű, és a cég állandóan jelen van a piacon. S nem két-három kamion áruval! A kínálati verseny éles, habár Európa akár még több friss árut is megenne – ám azt nem mi szállítjuk. Valamennyi csekélykére képesek vagyunk, amúgy marad az impotencia.

A kialakult viszonyok hosszú elemzést igényelnének, és persze kormányzati lépéseket. Miért? Mert a mai állapotában a mezőgazdaság nem bír továbblépni, és – noha a kormányosok ebben reménykednek – valódi kitörési pontot sem kínál gazdálkodóinak. Lehetne ilyen? Lehetne. Akár a zöldség és a gyümölcs is. Csakhogy ehhez egy sereg népszerűtlen intézkedést kellene meghozni, ám ilyenekhez az előző kormányoknak sem volt bátorságuk, a mostani kurzus pedig mindent feláldozna populizmusának oltárán.

A változás reménytelen.

Nevezzük jóindulatúan tervezetnek a FruitWeb ábrándozását, amelynek több pontja is minimum vitatható (különösen a növényházi termelés felfuttatása). Itt már csupán egy momentumot vennénk nagyító alá, a százezres munkahelyteremtést. Kellene? De még mennyire! A falvakban, különösen az Európai Unió húsz legszegényebb régiójába sorolt négy perifériánkon (Dél-Dunántúl, Dél-Alföld, Észak-Alföld, Észak-Magyarország) életmentő lehet a megélhetés. Hogy elég-e ennyi, az más kérdés. Hogy miként lesz ebből munkahely –legálisan, bejelentve, vagy napszámosokként, feketén – az még inkább a jövő rejtélye, mint az egymillió tonnás többlettermés.

Vegyük a mostani két és fél millió tonnára becsült hozamot. E termények rengeteg kézimunkát igényelnének. Mind. Megjelent ez a tömérdek kézimunka a statisztikáinkban? Adóban és más közteherben? Fájdalom, nem. A KSH 2009. évi mezőgazdasági összeírásában kiszámította, hogy az ágazat tevékenységének lebonyolításához a legálisan foglalkoztatottakon kívül 329 227 fő teljes évi munkaideje (1800 óra) volt szükséges – „nem fizetett munkaerőként”. Legyünk nagyvonalúak, s tegyük fel, hogy ennek negyedét őstermelők és családtagjaik, kistermelők és más, hasonlóan számba sem vett hazánkfiai dolgozták le a saját gazdaságukban. Maradna még 250 ezer 1800 órás napszámos, vagyis a szezonális munkaigényt figyelembe véve nagyjából 750-800 ezer honfitársunk. Ők a társadalom páriái: a mai megélhetésük a jövőjük – a nyugdíjuk – feláldozásán alapul. Hatalmas tömeg ez! És eljön az idő, amikor nem bír majd dolgozni. Sorsuk csak akkor változik meg, ha egész éven át – nyugdíj szempontjából szolgálati évként – foglalkoztatja őket a gazdálkodó. Ámbár erre csupán erős gazdaságok képesek, jó termelési szerkezettel.

A kör itt zárul. Nemcsak százezer munkás és családja megélhetéséről van szó, hanem sokkal többről. Lehetetlen növelni a zöldség- és gyümölcstermelés volumenét, mert nincsenek életképes szövetkezeteink az eladására. És azért nincsenek, mert erős gazdaságaink sincsenek e terrénumban. A társadalomnak a jövőben mégis meg kell majd menteni az éhenhalástól csaknem egymillió polgártársunkat. Mindez miért? Mert mindegyik politikushad fél az ágazat rendbetételétől. Fél a szavazatveszteségtől.

Inkább a tömeges éhínség.

A szerző publicista

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Én nem csináltam semmi rosszat! Én csak kértem tőle a számlát!